„A létezés játékszerei vagyunk” - Interjú a 75 éves Oravecz Imrével

Mennyi ideig írta az új regényt?

Majdnem öt évig. Már tavaly tavasszal elkészültem vele. Csak vártam. Mert nem jó valamit mindjárt kiadni a kezünkből. Publikáltam közben az elkészült fejezeteket, ilyenkor még egyszer szembesülök velük, és az nagyon hasznos. Idő kell, hogy távolabb kerüljek a szövegtől, hogy kritikusabb szemmel tudjam nézni. Persze vallom, hogy nincs végleges szöveg. Amíg az ember él, mindig változhat a szöveg. A kiadó úgy tervezte, hogy már tavaly jelenjen meg, de nem akartam.

Amikor belekezdett a trilógia első kötetének megírásába (az Ondrok gödre című regénybe), volt valamilyen elképzelése arról, hová fut majd ki ez az egész történet?

Több évtizeden át foglalkoztatott a gondolat, hogy meg kellene írnom az úgynevezett kivándorlást. Azért mondom, hogy úgynevezett, mert igazából ez nem az volt, hanem vendégmunkásság. Úgy gondoltam mindig erre, hogy meg kellene írni, de úgysem vagyok képes rá. Aztán szinte egy véletlen vezetett ahhoz, hogy belefogjak. Akkoriban mentem nyugdíjba, egyszer ültem a dolgozószobámban, akkor már tudtam, hogy az előzményekkel kellene kezdenem, nem az Amerikában való léttel, és azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan fognék hozzá, ha mégis elkezdeném írni a regényt. Leírtam az első mondatot, majd még egy mondatot és félretettem. Pár nappal később elővettem újra, és írtam tovább. Így kezdődött. A nemsokára megjelenő harmadik kötetet, az Ókontrit már egyáltalán nem terveztem. Örültem, hogy túl voltam az első két köteten. Egy kicsit az is belejátszott a folytatásba, hogy megrémültem, hogy most mit fogok csinálni. Illetve belejátszott az is, hogy van egy olyan része a kivándorlásnak, hogy mi van azokkal, akik visszajöttek.  Apám Kanadában nőtt fel, de hazahozták és átélte mindazokat a gyötrelmeket, amit a visszatérés jelentett. Ez is egy motívuma volt annak, hogy belekezdtem a harmadik kötetbe. Extrém dolognak látszik, hogy a harmadik kötet hőse nem is Magyarországon született, nem is beszél jól magyarul, kezdetben legalábbis, mégis ide jön. Nem egészen önszántából ugyan, hanem a nagy gazdasági válság kényszeríti erre. A történettel 1956-ig megyek el, amikor is Steve Árvai, a kudarcot vallott főhős a forradalom bukás után a családjával együtt elmenekül Magyarországról.

Ritka az az alaposság, részletezés, amely a regényei sajátja. Látszik, hogy utánamegy a dolgoknak, helyszíneknek, eseményeknek. Így volt ez az új könyv esetében is?

A könyv első néhány fejezete még Amerikában játszódik, Santa Paulában, illetve a várostól nem messzire fekvő Wheeler-kanyonban, ahol hősöm szülei élnek és földet művelnek. Többször jártam ott magam is, legutóbb a kisfiammal. Jól ismerem azt a környéket. Ismernem is kellett azt a környezetet ahhoz, hogy meg tudjam írni a ranchot, ahol a hősöm szülei laknak és dolgoznak. Arra a területre is bejutottam, ahová a regénybeli Árvai-ranchot elhelyeztem. A földet most egy hidrobiológus bérli valami banktól, akit felhívtam, kijött és megmutatta az egész területet. A terület jelenleg legelő és szilajmarha tartást folytat rajta. Érdekesség egyébként, korábban egy baszk eredetű család lakott ott, amelynek egyik tagja híres rodeós volt, ő tanította meg Clark Gable-t lovagolni. Ilyesmiket is kiderít az ember, miközben egy regényen dolgozik.

A regény hősének, Steve Árvainak a története szinte egyfajta szenvedéstörténetként is értelmezhető. Miközben olvastam, óhatatlanul az volt az érzésem, hogy a története egyben a 20. század első felének magyar történelme is.

Örülök, ha olvasóként így látja. Elképesztő állapotok uralkodtak a magyar vidéken a regény idejében. Elképesztő dolgok voltak a Horthy-korszakban is. Óriási volt a szegénység és a földnélküliség. Volt demokrácia, volt parlament, voltak választások, de nem volt általános választójog például. És létezett egy borzalmas pszichózis Trianon miatt. Trianon mindenbe beleszólt. Mindezt aztán betetőzi a háború, majd a kommunizmus. Minden kudarcra volt ítélve. Azért is döntöttem úgy, hogy hősömet ebben a regényben Magyarországra hozom, mert ebben kicsit az én történetem is benne van, illetve az apámé. Apám egész életében szenvedett attól, hogy itt kell élnie, mert nem tudott visszamenni Kanadába. Steve nem érzelmi, hanem gyakorlati okokból jön ide. Amerikában elveszti az állását, pénzzé tesz mindent, itthon megvannak még a szülei földjei, vesz is még hozzá és beleveti magát a gazdálkodásba. Teljesen naiv módon, teszem hozzá, mert ugyan készül rá, de rengeteg dolgot nem tud. Mindez aztán történelmi okokból bukásba torkollik.

Ebben a regényben mintha benne lenne az Ön csalódása, kiábrándulása is.

A csalódásaim benne vannak, amelyekben szerepet játszanak a rossz döntéseim is. Kétszer mentem el úgy, hogy nem jövök vissza, aztán mégis visszajöttem. Az elmeneteleket és a visszajöveteleket sosem lehet teljesen igazolni. Nem lehet azt sem mondani, hogy helyes vagy helytelen döntések voltak. Annyira abszurd dolog, ha az embernek el kell mennie onnan, ahol van, ahol bele van gyökerezve mindenbe. Aztán meg hiába tér haza valaki öt vagy tíz év múlva, már nem ugyanaz az ember jön vissza. A létezés játékszerei vagyunk, kénye-kedvére alakít bennünket.

A trilógiát végigolvasva összeállhat az olvasóban egyfajta keretes szerkezet. Egyfelől a tömeges kivándorlás a 19. és 20. század fordulóján, amelyről az Ondrok gödre beszél, másfelől az 1956-os menekülési hullám, amely a családjával együtt sodorja az Ókontri hősét is.

’56-ban főként politikai okok motiválnak. Az emberek a megtorlások elől menekülnek. Az életüket, a szabadságukat mentik. Sokan visszajöttek, sokan csak évekkel később, sokan viszont soha. Hősöm helyzete azért más, mert ő 1956-ban végül is hazamegy, szemben a tömegekkel, akik az ismeretlen világnak vágnak neki. Azért is „agyaltam” ezt ki, mert így szokatlan szögből látjuk ugyanazt. Egy magyar van Magyarországon, aki amerikai is. Ő másként elégedetlen, mint a magyar magyarok, és kissé másként lát mindent. Mögötte ott az amerikai demokrácia megtapasztalása, a kinti háttér, amely a magyarországiak mögül teljes mértékben hiányzik. Magyarországra költözni az Egyesült Államokból 1938-ban olyan volt, mint visszatérni a középkorba. Emlékszem rá, hogy gyerekkoromban mi is ugyanúgy éltünk és dolgoztunk, mint a középkorban. Steve mindezt nem tudja, és a szülei sem tudják már, akik évtizedekkel korábban mentek el az országból. Apám leveleiben olvastam, amelyeket már itthonról írt a kanadai rokonainak, hogy sokszor a sárról panaszkodik. Hogy itt mindig borzasztóan nagy sár van az utcákon.  Amerikában ez már akkor is elképzelhetetlen volt. Abból a világból idejönni visszaesés, óriási sokk.

Amikor az ember egy ilyen nagy lélegzetű munka végére ér, az milyen érzés?

Leginkább az foglalkoztat, hogy mit fogok most csinálni. Az, amit már szinte utáltam, most kezd hiányozni. A mindennapos munka a szöveggel. Ugyanazt a szorongást érzem, mint a második kötet befejezése után. Hogy mi lesz. A kutatás, a háttérmunka és az írás mindennapos elfoglaltsága szinte kitöltötte az elmúlt éveimet.

A költőt, írót születésnapja alkalmával március 13-án 18 órakor köszöntik barátok, művésztársak és olvasók a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Győrffy Ákos

Az interjú először a Líra Könyvklub magazin 2018/1-es számában jelent meg.