„A lényeg, hogy akarj kísérletezni” – Interjú Bán-Horváth Veronikával

Az Itt és Most Közösségi Tér munkatársával, az Itt és Most Társulat impró színészével, Móricz Zsigmond-ösztöndíjas költővel készítettünk interjút. Az izgalmas beszélgetés során szó esett többek között az improvizációs színházról, a generációk közti különbségek áthidalásának lehetőségéről, de az irodalmi ösztönzésű Kulcsember-projektről is.

Tinkó Máté: Mikorra vezethető vissza az Itt és Most Társulat története, és személy szerint te mikor kapcsolódtál be az alkotómunkába? Kérlek, mutasd be röviden a tevékenységeiteket.

Bán-Horváth Veronika: Az Itt és Most Társulat régebb óta létező alkotócsoport volt már, amikor tagja lettem. Akkoriban nem rendelkezett fix játszóhellyel, sem alapítványi háttérrel, de egy idő után úgy éreztük, annyira fontos nekünk, hogy nagyon jó lenne, ha ebből a hobbiszintből eggyel tovább lépnénk.

Két és fél éve jött létre az Itt és Most Társulat Művészeti Alapítvány, és a mostani játszóhelyünkön, az Itt és Most Közösségi Térben (1092 Budapest, Ráday u. 18. – a szerk.) tavaly január óta vagyunk, pontosabban december óta, akkor vettük át a kulcsokat. A mi társulatunk alapvetően improvizációs színházzal foglalkozik, de közben egy közösségi teret is működtetünk, ami nemcsak improvizációs színházat kínál az arra tévedőknek, hanem például a Fiatal Írók Szövetsége is rendszeresen itt tartja a líra- és a prózaműhelyét, vagy befogadtuk a Horizont Alkotócsoportot is, akik most vitaszínházzal készülnek a STARTfesztre. Nálunk próbálnak a Személyes történelem – Theater na de Dam Budapest projekt résztvevői is. Ez voltaképpen egy kulturális mozgalom, amiben a szakemberek a Holokauszt és a második világháború áldozatainak emlékére szerveznek több európai nagyvárosban műsorokat, középiskolás fiatalok részvételével. A STARTfesztre jön a Messzelátó Egyesület is, ők is előfordultak már a Közösségi Térben. Van egy közös, Hogyan mentsük meg a Földet? című előadás-sorozatunk, amelynek következő alkalma februárban várható.

 

Kicsit konkrétabban mesélnél az említett, többnapos kulturális rendezvényről, amely immár második alkalommal kerül megrendezésre, és január 10. péntektől január 12. vasárnap estig tart?

Amikor tavaly decemberben átvettük a kulcsokat, nagy örömünkben rögtön azon gondolkodtunk, hogy kellene csinálni egy megnyitót. Aztán eszembe jutott, hogy rendben van, de ne csak egy megnyitót csináljunk, hanem legyen akkor ez az esemény többnapos. Mire Borbás Gergő kollégám azt mondta, hogy legyen ez egy fesztivál!

Megszületett a STARTfeszt név, és úgy alakult a fesztivál programja, hogy azokat a civil csoportokat, szervezeteket, alkotó- vagy együtt gondolkodó közösségeket kerestük meg, akikkel egyébként is partnerségben voltunk, és igazából ezt a szemléletet megtartottuk az idei programterv kialakításakor is. Azaz nincs olyan esemény, amit mi direkt a STARTfeszt miatt előhalásztunk valahonnan, és semmi közünk nincsen az adott szervezethez vagy alkotóhoz. Minden program valahogyan kapcsolódik ahhoz, hogy milyen események történnek egyébként is a Közösségi Térben. Így tényleg azt mutatjuk meg, amilyen ez a hely valójában, és nem hívunk random programokat, amik egyébként nagyszerűek, de nem a mi arculatunkat, nem a mi szellemi műhelyünket képviselik.

 

Pillanatkép a 2019-es STARTfesztről.

 

A tavalyiak közül sok elemet megtartottunk. Lesz improvizációs színház, lesznek irodalmi, zenei, kézműves és környezettudatosságra hangoló programok. Idén is több generációt szólítunk meg. Tovább visszük a társasjátékos vonalat, amit a Mit játszunk? vlog és Igen c. társasjátéka kapcsán ismert kollegánk, Győri Zoltán képvisel. Gregus Laci társulati tagunk mesélőként is megszólítja a gyerekközönséget, Hollai-Heiser Anna kollegánkkal pedig a legkisebbek találkozhatnak a Ringató foglalkozáson.  A Ringató egyébként újdonság a programban, és változást jelent az is, hogy a tavalyinál hangsúlyosabb lett az improvizációs színház, mégpedig azáltal, hogy tartunk Betekintőnek nevezett alkalmakat, nyitott impró műhelyeket. Január végén és február elején indulnak kurzusaink, a tréningeken azokba lehet belekóstolni.

Fontos volt számunkra, hogy minden program legyen ingyenes idén is. Így olyan emberekhez is eljutunk, akik nem feltétlenül köteleződnének el ezek mellett az események mellett, de ha nem jár anyagi ráfordítással, szívesen kipróbálnak valami újat. Ez alkalommal azok is részesedhetnek az „Itt és Most”-élményből, akik egyébként nem engedhetik meg maguknak, hogy előadásokat, tréningeket látogassanak.

A kurzusok kapcsán azt tapasztalom, hogy elképesztő igény mutatkozik a közös játékra. Emberek jönnek hozzánk, és improvizációt akarnak tanulni. Jelenleg öt állandó csoportunk van, és többek közt nekik is köszönhető, hogy egyre inkább közösségivé válik az Itt és Most Közösségi Tér. Például a december végi karácsonyi „Itt és Most”-bulink fergetegesen jó volt, mert most már nemcsak társulati szinten karácsonyoztunk, hanem ott voltak a tanítványaink is. Nagyon jó érzés volt velük együtt ünnepelni.

 

Mik a céljai egy-egy ilyen kurzusnak?

Ezeket a kurzusokat nem színészképzés céljából indítjuk elsősorban. Egyéb készségeket is fejleszt az improvizáció a színészi képességeken kívül, sőt, azt mondanám, hogy azokat talán még hangsúlyosabban. Például hatással van arra, hogy a mindennapjaidban hogyan kommunikálsz. Mennyire tudsz tényleg arra reagálni, amit a másik mond, és nem egy előre gyártott forgatókönyv alapján viselkedni. A rugalmatlanságot el tudja kerülni az ember, hogyha sokat imprózik, és lelazítja magát. Az egyik kedves történetem, amikor egyszer egy anyuka azt mesélte nekem, hogy amióta imprózni jár, azóta vannak olyan helyzetek, amikre régen mindig egyféleképpen reagált otthon, és nem tudta hogyan kezelni őket. Mióta imprózik, azóta sokkal bátrabban veti be a humort a gyereknevelésben, vagy csinál valami meglepő dolgot, amire a gyerek nem számít, és ettől könnyebb lett az otthoni lét. Az impró nyilván nem terápia, nem ezzel fogjuk megváltani a világot, de elég jó szórakozás, és közben az embernek az életére is hatással van.

 

A Kulcsember-projektre szeretnék rákérdezni. A honlapotok leírása szerint a klasszikus szerzői esteket ötvözitek az improvizációs színházzal. Hogyan tudjuk ezt elképzelni?

Ez egy friss formátum. Tavaly tavasszal volt az első Kulcsember-előadásunk, Szöllősi Mátyással. Ez a premier a Költészet HAVA Ferencvárosban rendezvénysorozat keretein belül valósult meg. Olyan embert kerestünk, aki elég laza, és hajlandó velünk kísérletezni. Matyit ismertem egyéb irodalmi programok és a könyvei kapcsán, ezért aztán őt kértem meg először a közös munkára. Azért is volt ez egy jó választás, mert nagyon sokoldalú szerzőről van szó, lehetett versekkel és prózákkal is játszani, és beszélgettünk arról is, hogy a fotós tevékenysége hogyan áll kapcsolatban az irodalmi munkásságával. Nagyon élvezte a társulat is a felkészülést, amikor bevittem Matyi könyveit, egyből lecsaptak rá. A Budapest Katalógust eleve többen ismerték, de a versek is forogtak a kezükben, meg a Váltóáram is. Mivel jól éreztük magunkat a folyamat során, és izgalmasnak találtuk, hogy másféle inspirációkkal dolgozunk, mit amikkel korábban, úgy gondoltuk, ezt a formát érdemes megtartani.

Az előadás úgy néz ki, hogy van egy meghívott vendégünk, akivel beszélgetünk a munkásságáról. Nem az ő életéről játszunk, és nem adjuk egy az egyben vissza azokat a történeteket, amik a beszélgetés során és az irodalmi művekben megjelennek. A verseket sem kezdjük el versszínházasan színpadra tenni, hanem azok pusztán inspirációt jelentenek a játszóknak. Egy-két elemet kiragadunk a beszélgetésből és az elhangzott szövegekből, a hangulatokat vagy motívumok egy részét megtartjuk, de másik világ épül meg színpadon.

Ugyanez volt most Kalapos Évivel, ő volt a második „kulcsemberünk”. Ez az alkalom azért volt nagyon különleges, mert Évi rendesen beállt a játékokba a tréningen, együtt impróztunk egy kicsit, és ez nagyon jót tett nekünk. Ő amúgy is egykori színjátszó, úgyhogy neki is izgalmas kísérletezés volt a közös játék. Az előadásban többek közt megkérdeztem tőle, hogy min dolgozik most, és felfestett egy helyszínt, a játszók pedig abból kiindulva improvizáltak jeleneteket. Ez úgy tűnt, visszafelé is inspiráló tudott lenni a szerző számára.

 

Bán-Horváth Veronika (balra) kérdezte Kalapos Évát az F mint című regény kapcsán.

 

A STARTfeszt keretein belül két Kulcsember-előadás is lesz. Az egyik nem irodalmi fókuszú (Kulcsember Extra), hanem zene és improvizációs színház találkozik, az Esti Kornél zenekarból ismert Lázár tesók lesznek a vendégeink. Talán nem baj, ha annyit elárulok, hogy ők zenélni is fognak, úgyhogy izgalmasnak ígérkezik az első este. A másik Kulcsember-előadásunk hasonló lesz az előzőleg említett kettőhöz, Nyáry Krisztián lesz a vendégünk, az ő történeteiből és tapasztalataiból fogunk majd előadást csinálni. Hogy milyen témák merülnek fel az előadásban, számomra is meglepetés lesz, mivel ezt a formát most nem én vezetem, hanem Borbás Gergő kollégám. Valójában rajta múlik, hogy miket kérdez. Nyilván annyit sejtünk, hogy a levelezések meg a szerelmi történetek jó alapot adnak, de hogy azok közül Gergő konkrétan mire kérdez rá, és Krisztián mit fog válaszolni, azt nem tudjuk, és nem is szabad tudnunk. Így nem korlátoznak prekoncepciók.

 

Hogy szoktátok moderálni ezeket az esteket? Egyáltalán jó-e ez a kifejezés, hogy moderálás?

Inkább játékvezető vagy játékmester, mert a moderátornál többről van szó. Egyébként nem könnyű ez a szerep, ha te vagy a játékmester, akkor te melegítetted be a játszókat, te veszed föl az első kontaktust a közönséggel, te teremted meg az alap energiaszintet. Az egész előadás ívéért te felelsz. Beszélgetsz a meghívott vendéggel, akinek azt kell éreznie, hogy nagyon figyelsz rá, és kell is figyelned, mégpedig úgy, hogy aztán a játszóknak csengőszóval kiindulási pontot tudjál adni, hogy mi kezdődjön el a színpadon. Aztán pedig a jelenetre kell ugyanezzel a maximális figyelemmel ráfordulni. A játékvezető az, aki a leggyakrabban vág, vagy ő az, aki ajánlatokat dob be. Összhangban kell lennie mindennek. Izgalmas, összetett, bonyolult dologról van szó. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy ki és mit jelez a technikának, és a technikus milyen zenei és fénytechnikai ajánlatokat tesz.

 

Van ennek a fajta improvizációs színháznak egy ideális időtartama, amíg úgymond intenzíven tud működni szerinted?

Egy és másfél óra között bármi, de ez nagyon sok mindentől függ. Attól is függ, hogy a beszélgetés hogyan alakul, és attól is, hogy a játszók milyen állapotban vannak, mennyire indulunk el egy hosszabb történetszálon, vagy inkább etűdszerűek-e a jelenetek. Egy improvizációs előadás időtartama tekintetében nem szabad merevnek lenni, nem érdemes öt percekkel szórakozni. Hogyha kell még az előadásnak egy kis idő, jobban járunk, ha megadjuk, és fordítva is: hogyha azt érezzük, hogy itt a jó dramaturgiai pont, de még az óra szerint játszanunk kéne egy keveset, inkább állítsuk le, és legyen ott vége, ahol vége van.

Ami még eszembe jutott, ahogy a technikát emlegettem: egy Kulcsember-előadáshoz kell, ugye, az emlegetett játékmester, kell maga a kulcsember, kellenek a játszók, de ezen kívül ott van még a technikus. Ő nem csak föl-le húzkodja a fényt, és ügyesen megcsinálja azt, ami le van neki írva, merthogy nincs leírva neki semmi. Mindemellett a technikus valójában dramaturg is egy kicsit, mert néha a sötét jelzi a jelenetek végét. Közben a hanggal is játszik… szóval ő ugyanúgy ajánlatokat tesz a játszóknak, mint a játszók egymásnak a színpadon. Hogyha például a technikus bead egy tengermorajlást, tudjuk, hogy egy tengerparton vagy egy hajón vagyunk, és nem kezdhetnek el a játszók valami egészen mást játszani, figyelembe kell venniük a hangajánlatot.

 

Nekem az szimpatikus volt, hogy különböző generációkat szólítotok meg, de mintha nem csak ez történne, hanem az eltérő korosztályokat egymás felé is akarnátok fordítani.

A Kapocs-programra próbálsz utalni, amelyre Ferencváros kulturális pályázatán nyertünk pénzt a tavasszal, sajnos csak a töredékét az eredetileg megcélzott összegnek. Elvileg ez egy egyéves közösségi színházi folyamat lett volna, diák- és nyugdíjas csoportokkal. Most egy egynapos, intenzív projektet kellett hozzunk össze belőle. Úgy épül fel a program, hogy lesz benne improvizációs színházi előadás (Az utca embere), ami az ő történeteikből építkezik. Ott még az imprószínészek lesznek reflektorfényben, és a nézőknek történetmesélői szerepet kínálunk. Aztán egy hosszabb szünet után, délután elkezdünk tréningezni vegyes korosztályú csoporttal, nyugdíjasokkal és 16-21 év közötti fiatalokkal. Azt várjuk ettől a tréningtől, hogy induljon el egy olyanfajta párbeszéd, ahol a különbözőségek mellett a hasonlóságokat is megtaláljuk, és a program végén úgy menjenek el a résztvevők, hogy tényleg azt érzik, hogy kaptak ebből a napból valamit, amit a hétköznapi helyzetekben nem feltétlenül tapasztalnak. A projektről készül egy rövid videófelvétel és miniinterjú is. Ebben a folyamatban azokkal az Itt és Most-os kollégákkal dolgozunk, akik egyébként drámatanárok és színházi nevelési szakemberek is, mert az improvizációs színházi felkészültség mellett itt másfajta szaktudásra is szükség van ahhoz, hogy a program profin valósuljon meg. Beszélünk egy csomót arról, hogy elöregedő társadalmunk van, és hogy mennyivel magasabb a 64 éven felüliek száma, mint a fiataloké, ehhez képest viszont nagyon kevésszer kínálunk olyan lehetőséget, ami valóban aktív szerepvállalást jelent. Jók azok a helyzetek, amikor nem csak elkülönítve, mondjuk egy nyugdíjas klubban lehet bekapcsolódni a társadalmi párbeszédbe, hanem másként is bele lehet szólni a közös ügyekbe. Mi is egy ilyen programot hoztunk létre. A reflexiós fázisban arról is szeretnénk beszélgetni a drámapedagógiai formanyelv segítségével, hogy a résztvevők milyen kapcsolódási pontokat látnak fiatalok és idősek között, milyen lehetőségeket, közös programokat tudnak elképzelni, amitől mindkét korosztály azt érzi, hogy ők tevőlegesen részei a környezetüknek, és nem csak a saját generációjukban tudnak kibontakozni.

Az improvizációs színházi előadásaink is több generációt szólítanak meg egyébként, a STARTfeszten is játsszuk MesélŐk című családi előadásunkat. Ebben a formában a gyerekek adnak tárgyakat, helyszínötleteket és karaktereket a játszóknak, és ezekből az ötletekből nézünk először rövidebb jeleneteket, majd egy-egy hosszabb történetet is elmesélünk a kicsik segítségével. Ötéves kortól ajánljuk, de vannak felnőtt nézőink is, akik gyerekek nélkül érkeznek, mert alapból nagy rajongói az előadásnak.

A fesztivált záró előadás egy premier, Memento c. új formánkat mutatjuk be. Itt úgy mesélünk el egy történetet, hogy először a történet utolsó szakaszát ismerjük meg. Szerkezetében kapcsolódunk csak a filmhez, amelyet megidéz a cím – fokozatosan, visszafelé bomlik ki a cselekmény. A nézőket annyiban vonjuk be, hogy az elején kérünk tőlük filmes zsánereket, műfajokat, azok alapján a technikus ad zenei ajánlatokat. A zenei ajánlatokra érkezik egy-egy játszó valamilyen karakterben, ami kapcsolódik az adott filmes műfajhoz. A nézők megszavazhatják, hogy melyik karakterrel menjünk tovább, melyik világot nézzük meg. Elképesztő koncentrációt igényel ez a forma. Egyedül senki nem bírná elmesélni közülünk a teljes sztorit; abban a pillanatban, mikor mondjuk az első képet látjuk, fogalmunk sincs, hogy fog ez a történet visszafele kibomlani, de együtt – az öt játszó, a technikus és a műsorvezető – simán összefésülik az egymástól távol lévő szálakat. Legalábbis a próbán eddig még jól ment. Nagyon-nagyon élvezzük, mert olyan komplex történeteket lehet elmesélni és olyan csavarokkal lehet szálakat elvarrni, hogy az agyunkat eldobjuk közben… az ebben az elképesztő, hogy tényleg színtiszta impró, tehát nem beszéljük meg előre, hogy márpedig én egy őrült professzor akarok lenni ma este. Ilyenek nincsenek. Ami ebben a dramaturgiai mankó, az Joseph Campbell Az ezerarcú hős című könyve, amely megmutatja, hogy egy jó történethez mi kell, azok felépülésének struktúráját, drámai ívét tartalmazza. Ez fontos inspirációs forrás volt. Látjuk a hétköznapi valóságot, és abban megtörténik a kalandra hívás pillanata. Jön az első próbatétel, megjelennek a mentorok vagy az ellenségek, föláll a sakktábla stb. Ez persze csak egy sorvezető, egyébként az egész teljes szabadság és őrület…

Olyan érdekes, hogy múltkor valami darabolós horrort csináltunk, és azt hittük az elején, hogy ez hülyeség lesz, de kiderült, hogy ilyen keretek között is lehet értelmes történeteket mesélni. Persze csak akkor, ha a daraboláson kívül vannak szereplők közti viszonyok, a szerelmek és konfliktusok. Nagyon izgalmas megtalálni, hogy műfajtól függetlenül mi az, ami működtet egy jelenetet. Mindig az derül ki egyébként, hogy az emberi kapcsolat: annál, ami a két ember között van, nincs érdekesebb. Az, hogy most az a két ember éppen egy űrállomáson van-e, vagy a sivatag közepén, óriási homokfúvás közepette; hogy itt Budapesten, vagy törpök a bányájában, az tulajdonképpen szinte mindegy is, az érdekel, hogy mi a kapcsolat köztük. Hogy mi van a tekintetekben. Ennél nagyobb titok meg izgalom szerintem nincs is.

 

 

 

Engem az mindig érdekelt az improvizációs színházban, hogy díszletek nélkül hogyan lehet ezt megcsinálni? Mennyire lehet ezt tanulni, az improvizációban professzionálissá válni, és a hiányokat, ami ebből a műfajból eleve fakad, hogyan lehet kiküszöbölni?

Szerintem amikor az ember először elkezd improvizációval foglalkozni vagy improvizációt tanulni, akkor nem érdemes rögtön arra koncentrálni, hogy ez színpadilag hogy fog kinézni, hanem tanuljál meg figyelni a partneredre, tanuld meg azt, hogyan fogadd el az ő ajánlatait, hogyan adjál te úgy ajánlatot, hogy a partner értse, mit akarsz, és az neki jólessen. Tanuld meg azt, hogy érzelmi váltásokat miért érdemes egy jelenetbe beletenni, miért érdemes az egyértelműt mondani, és a státuszváltás milyen dinamikai hatással van egy jelenetre. Hogyan tudod lefesteni a partneredet, hogyan tudod őt mindenféle tulajdonságokkal fölruházni... Az imprós alapvetések nagyon-nagyon fontosak. Hogyha ezek megvannak, akkor utána persze van egy csomó lehetőség arra, hogy ezt a tudást az ember mélyítse és bővítse, és kifejezetten színpadi technikákkal foglalkozzon. Vannak olyan improvizatőrök, akik elmennek pantomimes kurzusra, mert gyakran annyi az összes színpadberendezési lehetőség, hogy van két darab széked, és az többi dolgot nagyjából a levegőből kell megoldanod. Persze lehet úgy is imprószínházi előadást játszani, hogy van kellék és valami jelzésértékű díszlet. Például a Memento olyan formánk lesz, ahol fogunk használni jelmezt és kelléket, mert sok karakter jön-megy. Ahhoz, hogy gyorsan meg tudjuk különböztetni, melyik karakter melyik, nagyon hasznosak a sálak és egyéb ruhadarabok. Például a detektívem ballonkabátban van. Hogyha a következő jelenetben nem ballonkabátban megyek be, akkor egy másik karakter vagyok.

Az impróban nem árt a színészi készségek és alapkészségek fejlesztése sem. Például a beszédtechnika. A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolába jártam, ahol egy klasszikus, „Színész II.” képzést végeztem el, a színházi részt én innen hozom.

 

Bán-Horváth Veronika fotója.

 

A tanulási folyamathoz még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy azonkívül, hogy folyamatosan fejleszted magad, még arra van szükség, hogy teljesen bolond és őrült legyél, és gondold ezt az egészet halálosan komolyan! Az, hogy ez legyen a szenvedélyed, és imádj imprózni, nélkülözhetetlen. A nézőtér leghátsó sorában is érezni lehet, hogyha valaki szenved a színpadon, és nem akar ott lenni. Viszont, ha a játszók élvezik a jelenetet, akkor a nézők még a bakin is jól szórakoznak, mert benne vannak abban a flowban, amiben a színészek. Az imprószínház elbírja a bakit. A hiba nem hiba, hanem egy lehetőség: hoppá, lett a jelenetnek egy új fókusza! A lényeg, hogy akarj kísérletezni. Legyél kíváncsi.

 

Ugye mondtad, hogy nem terápiás céllal vagy jelleggel léteztek, de nagyon sokszor a falak lebontása a terápiában is egy fontos mozzanat, a fejlődési szint bizonyos fázisában.

Persze, így van. Mi nem terápiás igénnyel csináljuk, de ettől függetlenül van olyan hatása, ami abszolút személyiségfejlesztő. Az impró jólesik a lelkednek, fogalmazzunk így.

 

Aki a társulatról további információkat szeretne szerezni, az hol keressen titeket?

A www.ittesmosttarsulat.hu címen, illetve a Facebook-oldalunkat is meg lehet tekinteni, sőt, Instagramon is jelen vagyunk. A január 10–12. között megrendezésre kerülő rendezvényünk, a STARTfeszt is elérhető az internetről, már nagyon sok programunk betelt, a honlapunkról lehet tájékozódni a még szabad helyekről. 

 

Fotók: Bokor Krisztián, Bán-Horváth Attila, Tinkó Máté


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631366174
Megjelenés: 2019-11-05
méret: 260 mm x 190 mm x 16 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789632938349
Megjelenés: 2019-06-11
méret: 183 mm x 124 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789634057482
Megjelenés: 2017-07-04
méret: 260 mm x 200 mm
vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789634055457
Megjelenés: 2016-09-27
méret: 210 mm x 140 mm x 12 mm
tovább ►
ISBN: 9789635290741
Megjelenés: 2010-01-01
méret: 215 mm x 140 mm x 40 mm

Nyáry Krisztián

Tovább

KALAPOS ÉVA

Tovább
Ez is érdekelhet:

HÍREK
2019-11-11 09:52:00

Könyvterápia, avagy melyik klasszikus regény olvasásába kezdjünk a hideg napokon?

Tovább
INTERJÚ
2019-11-18 15:36:45

„A lányom hamarabb kezdett írni, mint én” – Interjú Nyáry Lucával és Krisztiánnal

Tovább
INTERJÚ
2019-12-17 18:25:38

Finy Petra karácsonyi könyvajánlója

Tovább

Nagyon izgalmas megtalálni, hogy műfajtól függetlenül mi az, ami működtet egy jelenetet. Mindig az derül ki egyébként, hogy az emberi kapcsolat: annál, ami a két ember között van, nincs érdekesebb.

Honlapunk cookie-kat használ az Ön számára elérhető szolgáltatások és beállítások biztosításához, valamint honlapunk látogatottságának figyelemmel kíséréséhez.
Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába. A cookie-k kezeléséről IDE kattintva tájékozódhat. Értem