„A lányom hamarabb kezdett írni, mint én” – Interjú Nyáry Lucával és Krisztiánnal

Két dudás állítólag nem, de két író megfér egy családban?

K: Úgy tűnik, igen. De most szólok, hogy az írós fotelemet nem adom, szerzett jogaim vannak.

L: Természetesen. Már csak azért is, mert az írásnak nagyon különböző formáit választottuk. Nem gyakran van átfedés a munkáink között, nem „lépünk egymás lábára”, így nem is igazán van okunk egymásnak feszülni.

Luca, az Apák napjára írt slamedben több ezer ember előtt a Budapest Park színpadán osztottad meg mindenkivel, hogy mennyire büszke vagy az apukádra. Ha csak az alkotás, az írás, a kultúra területét nézzük – és nem azt, hogy mondjuk milyen remek szakács is –, milyen képességét vagy adottságát értékeled a legjobban?

L: Azt, hogy nagyon alapos, minden témát hatalmas szeretettel és odafigyeléssel kezel. Az összes alanyának megadja a kellő tiszteletet, de közben mégsem elfogult velük, csak emberibbé teszi őket. Ez nekem is fontos volt saját könyvem megírásakor, és sokat segített, hogy láttam őt dolgozni.

Nyilván az ember büszke a gyerek első bilizésére is, de azért amikor felfedezzük, hogy valamiben különösen tehetséges, az egyrészről nagyon klassz érzés, másrészről akár aggódhatunk is, hogy az jó lesz-e neki. Krisztián, emlékszel, hogy mire figyeltél fel először Lucával kapcsolatban?

K: Amikor alig egyévesen egyszer csak elkezdett beszélni, sejtettem, hogy ebből baj lesz. Azóta sem hagyta abba, legfeljebb, ha ír. Azt viszont hatéves kora óta csinálja, szóval valójában hamarabb kezdett írni, mint én. Komplett versesköteteket gyártott, amiket ő írt és illusztrált. Nyolcévesen egyszer csak újságcikket írt a Kutya magazinba a kutyánkról. Úgyhogy nagyon régóta tudom, hogy menthetetlen.

Krisztián, te nem csak a művekkel foglalkozol, hiszen írók, művészek életét kutatod, pontosan látod, hogy nem feltétlen áldás a tehetség. Van, amitől ezért félted a lányod?

K: Persze. Ez nem könnyű pálya, hiszen maga az írás elég magányos dolog, a közönség pedig nem pusztán a művek alapján formál ítéletet, ezernyi külső szempont közrejátszik. Viszont sok örömet is ad, hogy mások kíváncsiak arra, amit leírtunk, esetleg segíti őket valamiben. Próbálom felkészíteni a jó és a rossz részére is, de majd úgyis neki kell megtapasztalnia mindkettőt. És hát akkor is félteném, ha sarkkutató lenne vagy hegedűművész, vagy akár mérlegképes könyvelő. Ezen a pályán legalább tudom, mitől féltsem.

Nagyon csodálom, hogy bár támogatjátok egymást, nem szóltok bele egymás „alkotói folyamatába”. Azért ötleteltek együtt? Kikéritek egymás véleményét? Egyáltalán, kendőzetlenül kritikusak vagytok egymással?

L: Ötletelni inkább cikkeken, előadásokon szoktunk, mert a nem „megrendelésre” készült alkotásaimat legtöbbször a pillanat hevében írom, de utólag ezeket is meg szoktam mutatni neki. Azt mondanám, hogy érdekel minket a másik véleménye, viszont sosem nyomjuk rá egymásra, mindketten azt csináljuk, amit mi jónak érzünk.

K: Jobban szeretem büszke apaként olvasni, amiket ír, mint szőrözős kritikusként. Ráadásul úgy nem is menne. Luca írásairól a magam részéről csak akkor mondok véleményt, ha kifejezetten kéri, és megértem azt is, hogy van, amit nem mutat meg nekem, csak amikor már készen van. Leginkább formai, stilisztikai kérdésekben szoktam tanácsot adni. Szerencsére elég másfajta dolgokat írunk, de így is előfordul, hogy témaötleteket megbeszélünk. Ő például most arra szeretne rábeszélni, hogy írjak fikciós művet. Írjak?

L: Erre mindig igennel fogok válaszolni.

Mit szerettek/becsültök a legjobban abban, amiket csinál a másik, és mit szerettek leginkább együtt csinálni?

K: Luca írásaiban a feltétlen őszinteséget szeretem leginkább. Amúgy a hétköznapokban is, bár olyankor van, hogy megsértődöm rajta. Mindkettőnknek elég sajátos humora van, és ezt szeretjük egymáson tesztelni. Ja, és mostanában ő is és a húga is elkezdtek főzni, ami nekem amúgy is a kedvenc szabadidős tevékenységem. Egyre több közös „ügyünk” van a konyhában és a piacon, ami szuper dolog.

L: Apának rettentően becsülöm a türelmét, a munkájában és a magánéletben is. Belőlem ez valahogy kimaradt. A kedvenc apa-lánya időtöltésem az utóbbi időben a közös fotózásaink voltak, mindig nagyon jól érzem magamat rajtuk.

Ha egy kis manó teljesíthetné a kívánságaitokat, hogyan látnátok egymást tíz év múlva?

L: Nagyjából úgy, mint most, talán egy menő szakállal. Meg azt is remélem, hogy addigra az összes félretett ötletét megvalósítja, mert nagyon sok csodálatos dolog lapul még a fejében.

K: Szeretném, ha a 28 éves Luca sikeres lenne a pályáján, és engem a többség csak úgy ismerne, mint Nyáry Luca apukáját. A magánéletben pedig boldog kapcsolatban élne, talán már kisgyereke is lenne, de azért ugyanúgy hozzám bújna karácsonykor, mint ma.

T. K. F.

A cikk a Líra Könyvklub Magazin 2019/6-os számában jelent meg.