„A hétköznapi normák még száz évig érvényesek lesznek” – Interjú Görög Ibolyával

Hányan kérnek tanácsot Öntől levélben egy héten? Minden kérdésre jut ideje válaszolni?

Nehéz átlagot mondani, hiszen nem csak levelek jönnek, de telefonok is, sőt egyre többen messengeren kérdeznek. Én mindig azonnal válaszolok. Ha éppen előadásom van, akkor utána, de 24 órán belül mindig. Mert nyilván azért kérdeznek, mert gyors tanácsra van szükségük. Engem boldoggá tesz, mert azt jelenti, bíznak bennem és szükség van rám.

Melyek a leggyakoribb kérdések, amivel megkeresik?

Őszintén megmondom, hogy elsősorban öltözködési tanácsokkal, holott ennek nem vagyok avatott szakértője, csak „rám ragadt” ez-az. Nyilván ahhoz értek, hogy ha egy rendezvényre előírt öltözetet kérnek – újmagyarul mondva „dress-code” van –, akkor mit kell felvenni. Megható, amikor egy 18 éves lány állásinterjúra készülvén megkeres.

Gyakori kérdés a tegezés-magázás is, főleg hogy idősebb férfi főnök és fiatalabb női beosztott esetén ki kezdi (válaszom, MINDIG a nő). Sokszor hosszasan leírják, milyen munkahelyi konfliktusba keveredtek, szinte lelki tanácsadónak érzem magam. De amit tudok, megteszek.

Mit illik és mit nem idővel változik, Hogy látja, az utóbbi 30 évben melyek voltak a leghangsúlyosabb változások, illetve melyek azok az alapelvek, melyek sosem fognak változni?

A társadalom sokkal gyorsabban változik, mint a viselkedési szabályok. Ez utóbbi viszi hátán a kultúrát. Vannak, amik elavultak vagy ritkán használatosak már, de köszönni mindig kell, ha belép valaki valahova. És hogy az elmúlt 30 év? Hát nyilván a felgyorsult életünk, az elektronika, a kütyük használata, a közösségi hálókon való kommunikálás, a bárkit-le-lehet-fotózni-a-telóval mentalitás. A rágógumi rágása egy időben általános volt, ma már szerencsére egyre többen érzik, hogy neveletlenség – hiszen a „tele szájjal ne beszélj” ma is igaz. Továbbra is illik átadni a buszon az idősebbeknek, kisgyerekeseknek, illik tartani az ajtót és nem rávágni a másik orrára, illik szájunkat takarva tüsszenteni. Reggelig sorolhatnám. 

Görög Ibolya / Fotó: Bach Máté

A történelem folyamán voltak olyan illemszabályok, melyek inkább megnehezítették a társas érintkezést, nem pedig szolgálták az emberi kapcsolatokat. Hogy látja, ezeknek már végleg búcsút inthetünk, vagy még mindig élnek ilyen ki nem mondott szabályok?

Nehéz ezt a kérdést értelmeznem, hiszen a viselkedési szabályokat egy-egy kultúra azért alakítja ki, hogy azon belül meglegyenek a kommunikáció „közlekedési szabályai”. Ezek arra kellenek, hogy minél kevesebb konfliktus legyen, békében, rendben élhessen mindenki. Nyilván hogy a királyi udvarokban pár száz éve kialakult etikett bonyolult volt és nehézkes – egyébként az etikett célja az volt, hogy jelezze, ha valaki gazdagabb is, mint a király, attól a király a „fönök”. Erre jó példa, hogy kinek milyen mélyen kellett meghajolnia az uralkodó előtt, hogy mekkora kiváltság volt, ha valaki a király reggeli öltöztetésekor ráadhatta a zokniját.

Nem rég jelent meg a Mindennapi maceráink című kötetének a 11. kiadása. Mennyiben más ez a kiadás a korábbiakhoz képest? Kellett változtatni a szövegen?

Érdekes, hogy a Mindennapi maceráink kötetben egy szót sem változtattam, ebbe a kiadó is beleegyezett. Mert ezek a hétköznapi normák, amiket ott leírtam, szerintem még száz évig érvényesek lesznek. Ami az új az életünkben, lásd közösségi háló, mobiltelefon, egyéb ketyerék, technikák  stb. – ezeket a Summa Summárum című legújabban megírt könyvemben alaposan taglaltam.

Mi az a három illetlenség, ami Ön szerint manapság a legjellemzőbb és legbosszantóbb?

Tömören fogalmazva mi az a három dolog, amitől kiakadok? Pedig toleráns vagyok, sok minden megbocsátok, de mi az a három, amit nem? Az első, ha valaki nem köszön, mikor belép. És ez a virtuális világra is igaz: mielőtt bejelölünk valakit ismerősnek a közösségi hálón, írjunk neki, hogy innen és innen ismerjük, szeretnénk, ha ismerősök lennénk az adott fórumon. A második a rágógumit rágva kommunikálás. Ad egy pökhendi, felületes stílust, megalázza a másikat, de komolyan! A harmadik pedig az étkezési kultúra hiánya. Egyre több ember eszik úgy, hogy felrakja a villára a falatot, letámasztja a villát tartó könyökét és derékből fölébukik. A levesnél meg kitolja a kanalat tartó könyökét teljesen és a tányér fölé görnyedve, majd’ az orra is beleér, lapátolja be a levest. Én most nem azt mondom, hogy két könyv a hónom alá, ez a világ elmúlt, felrakom az ételt a villára, föléhajolok, de a könyökömet nem támasztom le!!! Vagy a másik, mikor a „kicccsaj” (tudja, kis csaj, de így egybeírva mást jelent!) úgy ül le az étkezőasztalhoz, hogy felrakja keresztbe a lábát, így a térde az asztalhoz ér, azon áthajolva kéne ennie, ami igen nehézkes és ránézésre is csúf.  Na, azért van egy negyedik is: aki ott van, akivel beszélgetek, akire ránézek, ő a legfontosabb – és a mobil csak a kettes számú a sorrendben! A mobil – bármi furcsán hangzik is – kikapcsolható.

A mai nevelési elvek nagyban különböznek a 40-50 évvel korábbiaktól. Ritkán látni szülőket, akik azzal foglalkoznak, hogy csemetéjük hogyan áll, ül, eszik, általában inkább hagyják őket gyereknek lenni, és bíznak abban, hogy a jó példa majd segít. Ön szerint üdvös ez a szülői magatartás?

Igen, és ennek az új nevelési divat az oka,  amelyik azt taglalja, hogy a gyermeket nem szabad fegyelmezni, a gyermek egyénisége hadd teljesedjen ki. A gyerek meg teljesedik, bontakozik – és mire odaér, hogy be kell kapcsolódnia a társadalomba, munkahelyre kell mennie, közösségben élnie, nem érti, hogy a cselédség hol maradt. A felelős szülő pont azt adja át a gyereknek, hogy köszönjön, ha belép valahova. Szép apránként rá kell aggatni az együttélés apró szabályait, hogy a gyereknek könnyebb sorsa legyen, mikor vár rá az élet. Egyszer felhívott egy nő, hogy hány éves korban kell elkezdeni nevelni a gyereket – mondtam, már késő! Nem vagyok híve a poroszos, nádpálcás nevelésnek, megnyomorította a gyerek lelkét, de a mindent-szabad elv talajtalanná teszi őket, komolyan gondolom.

Mit gondol egy udvariasabb Magyarország értelemszerűen boldogabb is lenne?

Nincs nagy baj Magyarországon a viselkedéssel, higgye el!  Csak ha kilenc jót látunk és egy rosszat, az ember hajlamos azt az egyet általánosítani. Valóban volt tán húsz év a rendszerváltás után, mikor elszabadult mindenki, törtetett, legázolt, nyomult, teret nyert a „ki-ha-én-nem” mentalitás. De az utóbbi években egyre „divatosabb” a helyes viselkedés, egyre több helyen közösítik ki a „bunkókat”.  Biztos látta már, hogy egy menő fiatal társaság asztalán ott egy kosár, benne a mobil telefonok, és aki először hozzá mer nyúlni, az fizet. Egyre több helyen írják ki iskolákban, kocsmákban, színházban, hogy hogyan kell viselkedni az adott helyen. Egyre többen jönnek az előadásaimra, egyre több könyvemet olvassák, egyre több kérdés jön. Én nagyon reménykedem, hogy ha megint megtanuljuk egymást tisztelni, tényleg boldogabb világ köszöntene be.

Hományi Péter