Bartis Attila összes

Bartis Attila költő barátjával, Kemény Istvánnal szemben sosem írt verseket. Ő, ha ír, prózát ír, ha nem ír, fotózik. A napokban a Mai Manó Házban megnyílt tárlatának megnyitóbeszédében mégis Kemény úgy jellemezte a fotóit, hogy: „ezek a képek itt Bartis Attilának a versei.”

Kemény István talán pontatlanul fogalmaz, mégis elegánsan tér ki azelől az értelmezés elől, hogy Bartis prózáját keressük ezekben a képekben, és érzékenyen tapint rá a képeken tetten érhető líraiságra. Mert Bartis épp az ellentétjét teszi annak, mint a regényeiben. Bár a tekintet, a figyelem a regényekéhez nagyon hasonló, míg prózájában többnyire belülről építi fel a karaktereken keresztül a világot. A szigeteken című albumában a nézőpont kívülre került. A fotográfus ránéz a világra, és választásaival tükrözi azt, ami bent van.

A melankólia és pesszimizmus, ami a prózáját jellemzi, tagadhatatlanul visszaköszön. A fekete-fehér, olykor alulexponált vagy elmósodott képek ezt csak hangsúlyozzák, de az ábrázolt tárgyi világ a távolságot fejezi ki, ami legtöbbször a művész és a téma között tátong. Ahogy Tarr Béla filmjeit, ezeket a képeket is a komor színek, a nagy totál használata pátosszal lengi be, és bizonyos, főként természeti ábrázolásoknál egészen magas regiszterben szólnak, mert minden melankóliája ellenére ez az album a szépségről is beszél.

Könyvkép rovatunkban a kiadvány utolsó felvételét, az Iszkoló kutyát ajánljuk a figyelmetekbe.