„Továbbra is azt mondom, kultúra.” – Rajk Lászlóra emlékezünk

Rajk Lászlóval még 2009-ben készített életútinterjút Mink András – ennek egy 2019-es beszélgetéssel kibővített, szerkesztett változatát fogja közreadni A tér tágassága címmel a Magvető.

A kiadó nevében

„Nyár közepe óta éreztük mindannyian a szerkesztőségben, hogy az egyik legfontosabb könyvünk készül. Hogy igen, megvan, sikerült. Hogy valójában ezért indítottuk újra a Tények és Tanúk sorozatot: szeretnénk megtudni azoktól, akik még velünk vannak, hogy mi történt a 60-as, 70-es, 80-as években, és hogyan érkezett el 1989. Rajk László és Mink András könyve pedig ezt ígérte. Hol naponta, hol hetente kaptuk és olvastuk az elkészült fejezeteket, és minden alkalommal túl hamar értünk a végére, épp csak az nem szerepelt az utolsó mondatok után: Folytatása következik.

Néhány hete viszont minden megváltozott. Azóta az volt a cél, hogy sikerüljön befejezni, sikerüljön kinyomtatni, hogy Rajk László még a kezébe foghassa a kész kötetet. És persze ettől megváltozott bennünk a szöveg is. A kiadó nevében ezzel a rövid, ám számunkra nagyon fontos részlettel búcsúzunk tőle." (Dávid Anna)

 

Egy készülő interjúkötet részlete

Mink András: Közel fél évszázados ellenállói múlt után miben látod a kiutat a jelenlegi helyzetből?

Rajk László: Először is, ma úgy látszik, hogy a liberalizmustól mindenki visszaretten, mint ördög a szenteltvíztől. De ez váratlanul gyorsan változhat. Emlékezz vissza az 56-osok keserű tapasztalatára. Amikor 1963-ban kijöttek a börtönből, a legtöbb korábbi ismerősük átment az utca túlsó oldalára, ha véletlenül meglátta őket. Ám alig telt el fél évtized, 1968 után ez az attitűd szélsebesen változni kezdett. De alapvetően most is a régi mániámat tudom mondani: a kultúra. A kultúra változása fogja elhozni a politikai változást. A politikai és morális ellenzékiségnek a kultúra fogja megadni azt a lökést, amely egyszer majd áttöréshez vezet. A legnagyobb kihívás ma a művészvilág és az értelmiség számára újra a kollaboráció kérdése. Meddig tart az együttműködés, a legitimálás, és hol kezdődik az értékmentés, és a hatalom számára nem látható vagy nem nyilvánvaló új utak, csatornák keresése.

A nyolcvanas évek Amerikája nagyon hasonló helyzetben volt, amikor a neokonzervativizmus sült hülyeségek garmadájával indult hadba a megelőző évtizedek kulturális és politikai progresszója ellen. Ekkor lett New York gyűlölt város, Amerika igazi szellemétől idegen test. A különbség, összehasonlítva a mai magyar helyzettel, az, hogy ez a neokonzervatív hullám kezdettől iszonyatosan kemény ellenállásba ütközött. Ekkor jelenik meg New Yorkban a graffiti, amely teljesen átalakítja az utcaképet, a metrót, és nyilvánvalóan szembefordul a reagani kultúrpolitikai ideálokkal. De nem a múltat idézi meg, nem Andy Warholt emeli újra a magasba, hanem új utakat, kifejezési formákat talál magának, egyszerűen átlép a hatvanas-hetvenes évek progresszív, neoavantgárd törekvésein. Ennek ma Magyarországon egyelőre kevés jele van, de ami késik, nem múlik.

 

Korábban azt mondtad, hogy a hetvenes években áthidalhatatlan kulturális különbségek osztották meg a magyar művészeti-értelmiségi világot. Az akkori avantgárd minden értéke és teljesítménye ellenére kisebbségben volt, izolált maradt, a tágabb közeg nem is értette, miről akart szólni. Említetted, hogy az építészetben még a rendszerváltás után sem tudott áttörni az új, korszerű szemlélet. Sőt, azt is hozzátetted, hogy többek között ezért nem láttál már a nyolcvanas évek elején sem szemernyi esélyt arra, hogy az a két, egymástól elkülönült világ, amely később az MDF és az SZDSZ képében politikai színre lépett, valaha is közös nevezőre jusson, közös nyelvet találjon. Mitől lenne ez most másképp?

A döntő különbség a nyitottság. Mi akkor egy zárt világban, egy lezárt dunsztosüvegben éltünk, ott volt a vasfüggöny, áll a berlini fal. Ma Orbánék nemlétező démonaikkal hadakozva határainkon megépítik a gyodát, a „gyorstelepítésű drótakadályt”, és közben nem veszik észre, hogy a világ kitárult, gyakorlatilag nincsenek többé határok. A demokratikus ellenzék nagy leleménye Közép-Kelet-Európában az volt a hetvenes évek végén, hogy kezdettől nemzetközi együttműködésben, nemzetközi léptékben politizált. Ennek az életemet meghatározó fantasztikus körnek az ereje – hidd el, nem egy hetvenéves szamizdatveterán nosztalgiája mondatja ezt – épp ebben volt, hogy bár más nyelveket beszéltünk, más kulturális örökségbe születtünk bele, bizonyos hangsúlyok máshová estek a földalatti létben, de erős, határokon átívelő szolidaritást és morális támaszt tudhattunk magunk mögött. Ha valakit Budapesten jogsérelem ért, tudhatta, hogy Varsó is megmozdul. Így jött létre a Charta ’77, és aztán a többi, nemzetközi szamizdatos akció. Ez ma hatványozottan adott lehetőség. Ma semmilyen módon, semmilyen erővel nem lehet újraépíteni a kulturális vasfüggönyt, gátat szabni a határokon túlnyúló együttműködésnek. Ma egy filmes vagy művészeti projekt is úgy szerveződik, hogy a partnerek az interneten találják meg egymást. Nem állandó csapatok dolgoznak, hanem arra az adott vállalkozásra keresik és találják meg egymást az emberek, függetlenül attól, hogy éppen melyik kontinensen vannak. A mai fiatal generáció számára ez mindennapos. A bibói „szabadság kis körei” mai megfelelői, a civil szervezetek most ugyan bántva vannak, törvényekkel, megszorításokkal, vádakkal, és megpróbálják lehetetlenné tenni őket, de még megvannak, és éppen ezzel a hálózatépítéssel válhatnak nagyon erőssé. Még vannak független színházaink, közösségi tereink, kulturális alapítványok és egyesületek, Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, Három Holló, FUGA, Jurányi, OSA, Írók Boltja, Cirkogejzír, ArtPool, kis magángalériák, egyetemi szakmai körök, doktoriskolák, könyvkiadók és hozzájuk kapcsolódó klubok, olvasókörök, kávéházak, szakmai szervezetek, akikben ott az erő. Gondolj arra, hogyan épül napról napra a Fortepan elképesztő archívuma. Ráadásul a nyilvánosság előtt, és megosztva kincsét a nyilvánossággal. Továbbra is azt mondom, kultúra. Ha lesz változás, szerintem megint innen fog elkezdődni.

 

„Egy élet tágassága”

Gazdag életpálya tárul elénk a második világháború utáni magyar történelem prizmáján keresztül. A kivégzett kommunista politikus fia neve elvesztése, az árvaház, az 56-os forradalom, majd a romániai száműzetés időszaka után fiatalon a rendszerkritikus művészeti formák iránt érdeklődő építész lesz. A 70-es években csatlakozik a formálódó demokratikus ellenzékhez; a hazai szamizdat egyik megteremtője, az SZDSZ politikusa, majd parlamenti képviselője, mindeközben pályáját sosem feladó, alkotó építész és látványtervező, akinek olyan munkák kötődnek a nevéhez, mint a budapesti Lehel Csarnok épülete, vagy a Megáll az idő, A londoni férfi és az Oscar-díjas Saul fia filmek látványtervei. Fotók és dokumentumok idézik meg a pálya személyes emlékeit, Rajk politikai és művészi tevékenységének fordulópontjait; az olvasást a történeti hátteret összefoglaló jegyzetanyag és annotált névmutató segíti.

 

Rajk László gyors lefolyású, súlyos betegséget követően, 2019. szeptember 11-én, élete 71. évében hunyt el.

 

 

A fotó forrása


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9789631438789
Megjelenés: 2019-11-14
méret: 124 mm x 197 mm
Ez is érdekelhet:

MINDENNAPI
2017-11-20 09:46:26

„sötét van nélküled / szemem ki sem nyitom”

Tovább
HÍREK
2018-09-06 10:18:21

52 fontos magyar könyv – Nyáry Krisztián szerint

Tovább
MINDENNAPI
2020-03-23 09:35:57

8. nap otthon – Paul Hollywood: Kenyér – Reggelire, ebédre, vacsorára

Tovább

A Magvető nevében Dávid Anna igazgató búcsúztatta az egykori demokratikus ellenzék ikonikus figuráját.