Négy autónovella Duma László vissza2padlógáz című kötetéből

Első ránézésre mi sem áll távolabb egymástól, mint az autók és az irodalom, Duma László mégis remekül összehozta ezeket tavaly megjelent vissza2padlógáz című novelláskötetében. Szövegei első ránézésre járművekről: autókról, motorokról, vitorlásról stb. szólnak, ám valójában a történetek középpontjában a bennük utazó ember áll. Duma kötetével így egy, az irodalom számára eddig feltáratlan területet hódított meg. Művei a magyar irodalom nagy novellahagyományának friss, mai hajtásai. A kötet négy szövegét Rónai Detti illusztrációival ajánljuk figyelmetekbe.

Kukás érintő


Géza bácsi erősen kopaszodott. Egy több számmal nagyobb narancssárga kezeslábast viselt, amelyben töpörödött öregember benyomását keltette. Alig töltötte be a harminckettőt, új munkatársai mégis magától értetődően lebácsizták. Géza éppen dodzsemezett: egy huszonhat tonnás narancssárga kukásautó volánjánál. Mostani ámokfutását csak részben magyarázza, hogy kifejezetten szeretett dodzsemezni. Tizenévesen a szülinapjára mindig a vidámparkba kért belépőjegyet, hogy a játékautóban kedvére ütközhessen.
Két évvel ezelőtt, számos vargabetűt követően lett egy narancssárga köztisztasági teherautó sofőrje. Ha maradt volna egy szemernyi az óvodáskori vágyódásából, akkor talán elviselte volna a hajnalban kelést, de a húszméterenkénti megállások, a folyamatos robotolások miatt gyűlölte a munkáját. A bűz nem érdekelte, azt a kukásautó végén csimpaszkodó rakodók is megszokták egy hét után.
A mindennapi kínszenvedés elkerülésére egyetlen esélyként a kukásautó meghibásodása kínálkozott. Géza hamar kitapasztalta, hogyan kell olyan apró hibát okozni, hogy letérdeljen az autó. Három hónap és tucatnyi meghibásodás után viszont igencsak ferde szemmel néztek rá a főnökségen. Valami mást kellett kitalálnia. Az egyik műszak kezdésekor a késlekedő kollégákra várva felragasztott egy választási matricát a lökhárítóra.
– Lefagyasztom a mosolyt az arcodról, Elnök Úr! – taposott bele a telephelyről való kihajtáskor.
Nem kedvelte a matricán mosolygó politikust, ezért egész nap azon igyekezet, hogyan tudná vele érintőre venni a kukákat. Az elsőhöz közeledett.
– Elkenem a szádat! – mosolyogta. A nap végére a matrica eltűnt. A lökhárító egy darabjával együtt. Géza bácsit kétségek kínozták, fizetéslevonás nélkül szerette volna jól érezni magát a munkahelyén.
A politikus arcképéből több is hevert az irodában. Másnap mindkét oldalra ragasztott az Elnök Úrból. Eredménye napról napra javult, csak úgy, mint a közérzete. Egy hét után elérte, hogy a műszak végére csak a politikus arca lett kisebb. Amilyen jól hangzana ez a politikai ellenlábasok számára, olyan jól érezte magát Géza bácsi is.
A választások után az Elnök Úr elfogyott. Matricaként is. Géza gyerekkorában egy rakat Donald kacsás matricát kapott karácsonyra, de már akkor sem szerette a Disney-t, ezért most különös örömmel ragasztotta fel Donaldot az első lökhárító széleire.
Gézának folyamatos flow élményt adott a munkája, ráadásul azóta még balesetet sem okozott. Soha semmit nem húzott meg ok nélkül. A rakodói imádtak vele dolgozni, egy-egy nehezebben lekoccantható kuka láttán a hátsó fellépőről kihajolva szurkoltak, vajon sikerül-e az érintés. Gézát már senki sem bácsizta. Amikor új körzetbe vezényelték, az újoncok lelkesedével várta az ismeretlen pályát. Az általa különösen nem kedvelt, munkaszüneti napokra egyedi matricákkal készült. Húsvéti és karácsonyi matricaszetteket rakott össze. Nyáron bikinis modelleket ábrázolókat is szerzett, hogy a kukák széleivel retusálja a kétdimenziós csajokat.
Karácsonyra a szeretteitől is matricát rendelt. A kikötése csak az volt, hogy arcoskodó matricákat kapjon, legalább egy tucatot.
Amikor először a hónap dolgozójának választották, alig várta, hogy a faliújságon lévő saját képét megszerezze.
– Ugyanott végzi minden arcoskodó – vigyorogta, amikor kérdezték, mire kell neki.
Epilógus: Géza bizonyára ragaszkodna hozzá, hogy a köztisztasági dolgozók éves gyűlésén elmondassék: Ne tessék utána csinálni! 

 

 

 

 

Falazás

 

Néha egy nagyobb szemétgyűjtő-konténer is megtette, de István nem kedvelte őket, mert azokat alkalomadtán eltolták. A legnagyobb fejtörést számára az okozta, ha nem volt egyértelmű, miért orral vagy farral áll be a szűk helyre. Mindig tudta, melyik a parkoló legrosszabb helye. Eleinte néhány percet keresgélt, viszont pár hónap gyakorlás után elsőre megtalálta azt a helyet és módot, ahonnan nem lehetett rendesen kiszállni az autóból.
A nagy teherautókat, a saját parkolóhelyükön túlnyúló parkolótársakat István nem szerette, mert elállhattak addigra, mire visszaért az autójához, és akkor szabadon be tudott volna szállni a sajátjába. A céges ügyfélparkolók tágasságától előre gyomorrángást kapott. Dohányzott, és a tárgyalás végén a kötelező cigit a parkoló mellett kijelölt helyen pöfékelték el, ahonnan mindenki láthatta, hogy hogyan száll be az autójába. Ilyenkor egy-egy nagyobb faládás díszcserje jelentette a menekülést, amihez kellően szorosan oda tudott állni, hogy ne tudjon jól ki- és beszállni. Ha a parkoló félig üresen állt, akkor inkább kilométerekkel odébb az utcán keresett helyet.
Ha mégsem sikerült úgy parkolnia, hogy a vezetőoldalról ne tudjon kiszállni, akkor az ülés alatt hordott egy belső kilincset, amit alibiből a vezetőülésre tett. István kristálytiszta logikájú, jól képzett, sikeres értékesítő volt, aki valójában a falakat kereste.
Apró Citroën Saxo-jával szándékosan állt szorosan a falhoz, mivel a vezetőoldali ajtaja se kívülről, se belülről nem volt nyitható, a zárszerkezet szétesett, Istvánnak nem volt ideje megjavíttatni. Ezt erősen szégyellte, ezért falazott.
A falak miatt kezdődött mindez. Építkezett, a tégla sok pénzét elvitte, a Saxo-t csak munkába járásra használta. Falhoz simult az autóval, hogy utána falból máshol szálljon ki. Röstellte a dolgot, az autója sem volt szép állapotban, de az ügyfelek előtt mégsem szálhatott ki ok nélkül az anyósülés oldalán.
István biztosítási ügynök volt, a jobbak közül, vezetőként komoly csapatot irányított és maga csak a nagyágyukkal, a céges ügyfelek krémjével foglalkozott. Sokszor hangoztatta, hogy a dolgokat rendben kell tartani.
Egy sármos őszi napon vidéki ügyfelének kúria-szerű központjába vitte az útja. Hatalmas körparkoló, közepén szökőkúttal, negyven autó számára elegendő hellyel. Ezúttal jó, ha öt állt benne. Nincs mit tenni, ki kell kecmeregni az autóból. A főnök irodája a parkolóra nézett.
Az anyósülésen keresztüli kiszállásra készült, amikor kezében maradt a másik kilincs is. Tudta, a csomagtartón keresztül nem jut ki, mivel az belülről nem nyitható.
Egy klausztrofóbia edzésen már részt vett, amikor két hete a kilincs ugyanígy a kezében maradt, és a délelőtt tízórai megbeszélése helyett végül is este nyolcig az autójában ült, mert az be sem indult, az akkumulátor saru vacakolt. Akkor baseball sapkában és a csomagtartóban lévő edzőruhájában bujkált estig, hogy fel ne ismerjék. Sötétedés után jött a felesége a pótkulccsal.
A Saxo ezúttal sem indult be. A tornaruhás rejtőzködés szóba sem jöhetett a kúria előtti parkolóban. Az autó kicsi, lehúzott ablakán mackós alkatával nem tudott kimászni. Egy határozott mozdulattal kirúgta az első szélvédőt. Mindkét combja meghúzódott, a nadrágja elszakadt, és az ügyfele álmélkodásának közepette átpenderült a motorháztetőn.
István a szökőkúthoz csoszogott, megpihent annak alabástrom fehér káváján, zilált külsejével egy öltönyös madárijesztőre emlékeztetett. Kedve lett volna belecsobbanni a szökőkút hűsítő vizébe, de inkább rendbe szedte megtépázott öltözékét és besétált az irodába. A szerződés sikerült, mégis kirúgták, mert az ügyfél egyik túlbuzgó alkalmazottja képeket posztolt a díszes parkolóban bemutatott performanszáról, ami István főnökéhez is eljutott.
Ezután üzleti trénerként folytatta, saját maga uraként. István sikerének titka, mondhatni védjegye az egyedi üzletkötői gyakorlatai voltak. Az alapkurzuson például az értékesítő tanoncoknak azt a feladatot adta, hogy autójukon ne használják a vezető oldali ajtót kiszállásra, parkoljanak mindig fal mellé. Egy biztosítási szakember minden estre készüljön fel, találja meg a gyenge pontokat. A „rossz parkolóhelyeket” – ahogy ő ismerte.

 

 


Gombmánia

 

Marci csak tizenöt éves volt, de rendszeresen vezette a BKV Ikarus buszait. Barátja, az 57-es busz sofőrje alkalmanként megengedte neki, hogy a műszak végeztével a buszgarázsba vezető úton a volánhoz ülhessen. A fiúnak az automata Prága váltó elefántcsontszínű gombjainak nyomogatása jelentette a legnagyobb élményt. Ahogy egy gomb megnyomására az a bámulatos, nagy kék hajó új életre kelt. B R I II A N – a mai napig maga előtt látja a kapcsolók sorrendjét.
Ezért az élményért képes volt a szolgálati busszal hazakecmeregni éjfél után. Egyszer, amikor barátja sem látta, a gombokat is megnyalta.
Évekkel később Marci sikeres vállalkozóként élete első új autóját készült megvenni. A szalonban ült és a bemutató autó, a pápaszemes Mercedes kapcsolóit nyomogatta.
– Jó sok kapcsoló legyen benne – mondta, kinézve a felette mosolygó eladónak. Márpedig gomb az akadt bőven, ezek az évek és ez a típus volt a kapcsolótobzódás egyik csimborasszója. Gombokból, kapcsolókból az ajtókra is jutott szép számmal, hála a memóriás elektromos üléseknek. A fűtés-hűtés vezérlése maga volt a gombkavalkád, a japánosan egyszerű műszerfal antitézise. És akkor a váltó mellett lévő tucatnyi kapcsolóról és tekerőről még nem is beszéltünk.
Marci boldog volt, amikor a megrendelt extralistán a tételek nagy részéhez gombokat tudott társítani. Az autóra nyolc hetet kellett várni, nyolc hét földi paradicsom. Esténként, lefekvés előtt izgalommal idézte fel, hol milyen kapcsolók lesznek az autóban.
Amikor az új Mercedes megérkezett, Marci ujjbegyei már bizseregtek. Belépve az autókereskedésbe az értékesítőt elküldte egy fél órára. Be sem indította az autót, csak nyomkodott. Amikor az átadó visszaérkezett, a Mercedes szalonok életében azóta sem tapasztalt esettel szembesült. Marci lucskosra izzadva, kezében egy svájci bicskával, szájában egy megcsócsált ablakemelő gombbal ült az autóban.
Az autót sosem vitte el a kereskedésből. Húsz gombot kellett újra rendelni a gyárból, hogy a nullkilométeres autót el tudják adni, mert Marci már nem akarta a kocsit. Ott és akkor megcsömörlött, egyes gombokat bicskával lepattintott, másokat szétkapart, de a korábbi buszos érzés nem jött vissza. Nem keveset bukott rajta.
Marci azóta régi rádiókat újít fel elefántcsont gombokkal. Az, hogy milyen autója van, nem különösebben érdekli. Viszont, ha egy oldtimer show-n öreg Ikarust lát, tízezret sem sajnál a biztonsági őrtől, hogy záróra után ott maradhasson egyedül pár percet a fülkében.
Azt hiszem, megtalálta a gombhoz a kabátot is.

 

 

 

710


Marci elhatalmasodó tanácstalanságában felhívta az édesapját, aki kinyomta a telefont. Marci nem csukta le a felnyitott motorháztetőt, várta, hogy apja visszahívja. A szerelőműhelyben zavartan téblábolt az autója előtt, a kérdésével egyik szerelőhöz sem mert fordulni.
Marci művészgyerek volt, otthon a kenyérpirító használatával is meggyűlt a baja. A motorháztetőt is csak azért nyitotta fel, mert apja a lelkére kötötte, hogy a szervizben tegyen úgy, mintha hozzáértően bekukkantana alá. Az apja vesszőparipája volt, hogy a tulajnak az autószerelők tudomására kell hoznia, hogy ellenőrzi a munkájukat, mert különben átvágják. Marci megtette ezt, de ezúttal tényleg talált valami figyelemre méltót.
Nem emlékezett rá, hogy korábban látta volna a 710-es számot. Marci annyit tudott az autókról, hogy négy kerekük és legalább két ajtajuk van, de érezte, hogy most valami fontos dologra bukkant.
Július 10-e? De most március van… Töprengéséből telefonja csörgése zökkentette ki. Apjának ötlete sem volt, mit takarhat a felirat, de fia kétségbeesett hangját halva igyekezett megfejteni azt.
– Matrica? – kérdezte.
– Nem, egy nagy gomb, rajta ezzel a számmal.
– Hol?
– Középen.
– Kisfiam, de minek a közepén?
– A bánat tudja, apa, talán a motoron.
– Kézzel írva?
– Nem, nyomtatva… egy embléma, vagy mi.
Apja rájött, hogy így a távolból nem vergődnek zöld ágra, ezért lefényképeztette, hogy fia mit lát. Egy perccel később visszahívta, és óvóbácsisan megkérte, hogy fordítsa meg a telefont.
– De ne a talaj felé, kisfiam! – Marci a háta mögé nézett, nem áll-e ott az apja. – Hanem úgy, hogy a képet lásd, csak fejjel lefele. Mit látsz most? – kérdezte palástolatlan jókedvvel.
A hárombetűs szó alighogy elhagyta Marci száját, az apja folytatta:
– Na, vajon ez mi lehet, kisfiam? – de a választ nem győzte kivárni, a műhely másik sarkában is hallatszott a telefonon keresztüli nevetése.
Marci a történtek után elkérte az olajbetöltő sapkát. Most is az íróasztalán díszeleg. A modernkori szimbolikát kezdte el kutatni. Amikor használni kezd egy számára bonyolultabb új szerkezetet (például egy új hajszárítót), akkor több oldalról is megnézi az eszközt, hátha észrevesz rajta valami lényeges funkciót. Ilyenkor eszébe jut édesapja. Alaposan körülnéz, hogy vajon valaki figyeli-e őt.

 


vásárlás ►tovább ►
ISBN: 9786155378249
Megjelenés: 2018-11-21

Duma László

Tovább
Ez is érdekelhet:

MINDENNAPI
2019-07-25 18:12:38

Varázslatos irodalom – Kvíz a mágia világából

Tovább
HÍREK
2019-08-02 10:51:31

Fehérorosz szerző dokumentumregénye az élen – A Líra Csoport könyvesboltjainak júliusi sikerlistája

Tovább
MINDENNAPI
2019-08-04 11:24:39

Irodalom és betegség – Kvíz

Tovább

Egypercesek autósoknak – Duma László novellái.

Honlapunk cookie-kat használ az Ön számára elérhető szolgáltatások és beállítások biztosításához, valamint honlapunk látogatottságának figyelemmel kíséréséhez.
Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába. A cookie-k kezeléséről IDE kattintva tájékozódhat. Értem