„Mindenkinek van egy saját Hajdúnánása” – Interjú Krusovszky Dénessel

Különbözik egymástól a versíró és prózaíró Krusovszky Dénes?

Ha úgy vesszük, persze, sok mindenben különböznek. Elsősorban nyilván abban, hogy mást és másféle képpen szeretnének megírni, illetve az íráson keresztül valamennyire megérteni is. Vannak szerzők, akiknek a próza- és líranyelve nagyon közel áll egymáshoz, tulajdonképpen egymás variációinak is lehet őket tekinteni. Tolnai Ottó egy jó példa lehet erre, nála, úgy látom, a versbeszéd és a történetszerűség folyton átszövik egymást, ha versekről van szó, ha prózáról. Nálam azt hiszem, egy kicsit más a helyzet, ha vannak is olykor motivikus vagy tematikus kapcsolódási pontok a versek és a prózai szövegek között, mégsem az átjárhatóságon van a hangsúly. Amikor prózát írok, valamit azzal a nyelvvel és az adott nyelven megszólaltatható történetekkel szeretnék kezdeni, amikor lírát, akkor pedig a vers mint olyan, önmagában érvényes forma izgat. Nem annyira a két dolog egymásraolvashatósága.

A könyv egyik főszereplőjét könnyen azonosítható veled, hiszen magad is egy Debrecen melletti kisvárosban töltötted a gyerekéveidet, ahonnan később Budapestre, majd Bécsbe költöztél. Direkt hagytad ezeket a nyomokat, amelyeket akár a fülszöveget böngészve összerakhat magában az olvasó? Mindezt azért kérdezem, mert a könyvbemutatón elmondtad, hogy a könyv jórészt fikció, és hogy nem vettél részt sem osztálytalálkozón, sem egykori osztálytársad esküvőjén.

A regény valóban jórészt fikció, ugyanakkor vannak benne valóságos elemek, és ezek miatt gondoltam azt, hogy a legjobb lenne egy ilyen köztes megoldással élni. Vagyis, hogy az utalások alapján könnyen dekódolható legyen, hogy miféle valóságelemekre építkezik a regény, ugyanakkor ezeket mégse lehessen számon kérni rajta valamiféle dokumentarizmus szempontjából. Így lett Hajdúnánásból Hajdúvágás, de ebben a játékban fontosabb a hely, mint én magam. Annak a városnak egyfajta irodalmi átírását szerettem volna elkészíteni, ahol felnőttem, és amiről nagyon sok minden csak azután derült ki számomra, hogy elköltöztem onnan. Ráadásul úgy éreztem, hogy ez a kisváros a maga módján az összes hasonló magyar kisváros karakteréből meg tud mutatni valamit, már csak ezért sem szerettem volna túl konkrét módon, közvetlenül a regénybe beleírni, hogy mi is ez a hely. Aki elolvassa a könyvet, és vet egy pillantást a fülszövegre, érteni fogja, hogy van egy ilyen kapcsolat, ugyanakkor nem ennek az életrajzi kapcsolatnak a „leleplezése” a regény tétje. Egyébként Béccsel is hasonló volt a helyzet, tudtam, hogy Bálint el fogja hagyni az országot, és akkor arra gondoltam, miért ne épp Bécsbe menne, hiszen sokan mennek manapság oda (is), ráadásul én magam is épp itt vagyok. Így a bécsi helyszíneknek is volt számomra egyfajta otthonossága az írás közben.

Nagyon szerettem, ahogy a fejezetek, mint egy épület szintjei követik egymást, és az utolsó oldalakra minden a helyére kerül, összeáll a kép. Mintha korábban csak az épületben bolyongtunk volna, de a végén kiérnénk az utcára, és megértenénk, hogy hol jártunk, mit láttunk. Hogy jött létre a konstrukció? Sokat időztél azzal, hogy megtervezd a könyvet, vagy inkább az ösztöneid vezettek?

Elég hosszú ideig készültem erre a könyvre, volt időm tervezgetni. Többször neki is futottam korábban, de mindig hamar kiderült, hogy valami nem állt még össze a fejemben, és ez folyton leblokkolt. Közben írtam mást, verseket, novellákat, de újra és újra visszatértem ennek a regénynek a problémájához. Éreztem, hogy milyen történetszálakat szeretnék összehozni, milyen figurákon keresztül, milyen regényidőt és teret szeretnék bejárni, mégis valami visszatartott attól, hogy neki tudjak kezdeni rendesen. Aztán egyszer csak valami a helyére került, és azt éreztem, hogy most már látom a távlatot a dologban, most már van mifelé elindulnom. Ez amúgy nem a könyv vége volt, ráadásul az írás folyamán ezerszer változott is, mégis, ez a távlatosság segített hozzá ahhoz, hogy egyáltalán le tudjak ülni. És ez egy alapvetően szerkezeti kérdés volt: egyszer csak megértettem, hogy a különböző rétegek hogyan fektethetők egymásra úgy, hogy attól végső soron az egész működni kezdjen.

A Hajdú Étterem Hajdúnánáson az 1980-as években  / Forrás: Hajdúnánás képekben régen és most

Szerinted mit kezdhetnek azok a múlttal, akik nem voltak annak részesei. Mennyiben érdekes és meghatározó például egy Budapesten élő mai huszonéves szempontjából az, hogy mit tettek évtizedekkel korábban honfitársai Hajdúnánáson?

Hajdúnánás, vagy ahogy a regényben szerepel Hajdúvágás, egyfajta metafora itt, vagy legalábbis akként is lehet olvasni. Mindenkinek van egy saját Hajdúnánása, egy olyan szűkebb közege, amiben a gyerekkorát és a fiatal éveit eltöltötte, és amihez valamiféle viszonyulásban áll egész későbbi életében. Attól még, hogy túléltük a fiatalságunkat, ez a viszony nem lesz egycsapásra és mindenestől megoldott. Gondolom, valamilyen módon az élete végéig kénytelen a fiatalkorának emlékén dolgozni az ember, és még akkor sem fog világosan megérteni mindent, ami a múltban történt vele. Egyszer szerkesztettem egy könyvet, amihez Tamás Gáspár Miklós írt utószót, és ebben az utószóban ő azt mondja, hogy „mindenkinek joga van megbosszulni a fiatalkorát”. Ezen elég sokat gondolkodtam azóta, és nem kizárt, hogy ez a regény bizonyos nézőpontból egy ilyen bosszútörténetnek is tűnhet. Habár a regénybeli Lente Bálint fiatalkora más volt, mint az enyém, rosszabb, azért sokfajta indulatában, azon veszem észre magam, osztozom én is. Ez a személyes múltra vonatkozó része, ami a történelmi múltat illeti, remélem, ott nem kell külön magyarázatot fűzni hozzá (de, persze, kell), hogy miért közös érdekünk, hogy ne nyugodjunk bele a leegyszerűsítésekbe, a szőnyeg alá söprésekbe, és végső soron a felejtésbe.

A leghangsúlyosabb szál cselekményének főszereplői mai harmincasok. Milyennek látod ezt a generációt, mit szerettél volna megmutatni belőlük a regényben?

Azt hiszem, a mai harmincasok semmivel sem jobbak vagy rosszabbak, mint a korábbiak voltak. Ez bizonyos szempontból rossz hír, mert lett volna honnan fejlődni, és minden generáció, kimondva-kimondatlanul előrébb akar jutni, mint az előző. Másfelől meg annyit szidják az y-generációt mostanában, hogy az is kissé már túlzásnak tűnik. Különösen, ha megnézzük, hogy az x-generáció mit művelt, miután helyzetbe került – ezzel a teljesítménnyel nem nagyon értem, honnan veszik a bátorságot, hogy leszólják az utánuk jövőket. Amit biztosan szerettem volna elkerülni, illetve talán úgy pontosabb, hogy felülírni, azok a generációs közhelyek voltak. Hogy csak szórakozni akarnak, meg hogy lusták, mamahotelban laknak és papabankból szerzik a pénzt, és ehhez hasonlók. Népszerűek ezek a klisék vígjátékban és komoly generációs drámákban is. Olyannyira, hogy gyakran elfedik a sokkal fajsúlyosabb kérdéseket is: mi ennek a generációnak a viszonya a hatalomhoz, akarja-e vagy nem, milyen politikai-társadalmi valóság veszi őket körbe, és ennek mi a viszonya ahhoz, amire felkészítették őket, egyáltalán készítették-e őket bármire is. Mi a helyzet a magánélet és a karrier összebékíthetőségével, mit jelent számukra a szabadság, és hogyan látják a menjünk vagy maradjunk kérdést? Valamiképp ezeknek a nyomvonalán szerettem volna inkább elindulni az előre adott sztereotípiák helyett.

A női hősök végig háttérben maradnak, bár karakteresek, sosem kerülnek előtérbe. Szerinted férfiregény az Akik már nem leszünk sosem?

Nem tudom, hogy mit jelent az, hogy valami férfiregény. Ahogy a női próza kifejezést is joggal ki szokták kérni maguknak, akikre ezt mondják, úgy – más esetben – talán ezt is ki lehetne. Az kétségtelen, hogy az elbeszélői hang, akár E/1-ben, akár E/3-ban szólal meg, egy férfi narrátor hangja. És bizonyos kérdések, amik mondjuk a hangsúlyosabban (hiszen már a cím is utal erre) férfi-szempontú novelláskötetben, A fiúk országában felmerültek, itt is visszaköszönnek. Ugyanakkor azt gondolom, vagy mondjuk úgy, remélem, hogy az Akik már nem leszünk sosem úgy és olyan életproblémákat közelít meg, amik akkor is érdekesek, ha adott esetben az elbeszélő férfi, az olvasó pedig nő. Arra gondolok, hogy a múlttal való birkózás, a személyes emlékek és a belőlük felépülő én, a magány, a családi viszonyok, a társadalmi problémák attól függetlenül is érdekesek lehetnek, hogy aki írja vagy olvassa, az épp milyen nemű. Tegyük hozzá, hogy a párkapcsolatokról való beszéd nagyon nehezen lehet univerzális vagy nemtelen. Az élmény, amit ad, annak kell nemtől függetlennek lennie, nem magának a szituációnak, amiről szó van, vagy a nézőpontnak, amin keresztül mindezt látjuk. Úgyhogy ilyen értelemben ez egy férfi nézőponttal bíró regény, valóban, ami igyekszik erre reflektálni, ezt kritikával kezelni, a mélyére merülni, és közben nem engedni a felesleges udvariaskodásnak, ahol arra nincsen szükség.

Kisfiú a vastüdőben / Forrás: apolono.cafeblog.hu

Hihetetlen szépen, mély empátiával ábrázoltad a vastüdőben élő betegeket. Gondolom rengeteget kutattál, hogy ennyire érzékletesen tudjad bemutatni a körülményeiket és a mindennapjaikat. Milyen forrásokból dolgoztál?

Rengeteget forgattam László Anna Vaspólya című szociografikus könyvét a hetvenes évekből. Magyar nyelven ez talán a legjobb munka (igaz, nincs is nagyon másik), ami bepillantást enged abba a különös és kívülről nézve biztosan hátborzongató életbe, amit a légzésbénultak éltek a járványok utáni évtizedekben. Azért is jó ez a könyv, mert nem orvosi szemüvegen keresztül néz a betegekre, nem arra kíváncsi, milyen a kórtörténetük vagy nem tudom milyük, hanem, hogy hogyan élnek, hogyan álmodnak, hogyan emlékeznek vissza a gyermekkorukra, a betegség előtti életükre. Néha félre kellett tennem, mert annyira mély hatással volt rám, hogy egyszerűen nem bírtam tovább olvasni, pedig László Anna egyáltalán nem hatásvadász, és nem akar a földbe döngölni, sőt, azon igyekszik, hogy a szenvedéstörténetek emberi oldalára koncentráljon, beszámoljon a szép pillanatokról is. Persze, amikor szörnyű kínokat átélő gyerekekről olvasol hosszan, miközben a saját gyerekeid a másik szobában alszanak, azért akadnak nehéz pillanatok. A Vaspólyán kívül sok cikket összegyűjtöttem, magyarokat és külföldieket egyaránt, orvosi szaklapokat is olvastam, szóval tényleg igyekeztem minél jobban beleásni magam a témába. Azt gondoltam, ha már ilyesmiről írok, nem vehetem félvállról, ez az én felelősségem a szereplőim, és a távolban mögöttük felsejlő valós személyek iránt.

A könyv egyszerre történelmi regény, családregény és fejlődésregény. A regény főhősének legjobb kamaszkori barátja és egykori barátnője is a szemére veti, hogy másokra vakon él a világban. Hogy nem veszi észre azt, ami mindenki számára nyilvánvaló, és az orra előtt történik. Mi okozza szerinted az efféle „vakságot”?

Lényegében ez a regény egyik fő kérdése is, szóval, ha röviden tudnék rá válaszolni, az bizonyos szempontból megkérdőjelezné, hogy miért kellett mégis több mint ötszáz oldalon írnom róla. Vagyis nem tudom. Az idő, a hiánya, a meggondolatlanság, a gyávaság, az önvédelem, a belénk nevelt rossz reflexek, a frusztrációk, a kommunikációképtelenség, a kritikától való rettegés és az önkritikára való képtelenség, és még hosszan sorolhatnánk. Másfelől, az az alapvető emberi adottság, hogy mindent csak valamiféle visszamenőleges érvényben vagyunk képesek megérteni. Ha egyáltalán.

A hajdúnánási szálloda az 1980-as években  / Forrás: Hajdúnánás képekben régen és most

A regényed cselekménye jórészt vidéken játszódik. Az idei választások kapcsán sokat beszéltek újságírók, értelmiségiek a vidék a főváros közti különbségekről. Őket hallgatva úgy éreztem, mintha két, egymásról mit sem tudó Magyarország létezne. A könyvedben kissé árnyaltabban jelenik meg mindez. Meg kellett szabadulnod a sztereotípiáktól, hogy érvényesen és hitelesen tudj beszélni a vidékről? Te hogy látod, hány Magyarország létezik?

Számos Magyarország van, de ez önmagában nem lenne probléma (sőt, éppen ellenkezőleg), az viszont baj, hogy ezek nem nagyon kommunikálnak egymással, és habár fizikai távolság szinte nincs is ebben az országban, mentális annál nagyobb. Egyre nagyobb. Ha korábban a generációs sztereotípiák meghaladásáról volt szó, ahhoz nagyon hasonló módon szerettem volna úgy írni a vidékről, a vidékiségről is, hogy nem a jól ismert díszleteket és papírmasé figurákat hozom fel ezredszer. Ez a vidékiség egyenlő rosszul öltözöttség, korlátoltság, állandó vedelés és kilátástalanság egy olyan mérgező közhely, ami tökéletesen aláássa a társadalmi párbeszédet. Gyerekkoromban, amikor vidéken éltem, ki nem állhattam a helyiek rettegését a nagyvárostól (és úgy általában a világtól), most meg, hogy városban élek, a falat kaparom, ha a vidékiséget a hülyeséggel azonosítják. Ha ezeknél a képzeteknél maradunk, szépen tönkre fog menni minden. De nem arról van szó, hogy ne lennének jellemzően vidéki problémák vagy jelenségek, hogy ne lenne igazság is némelyik klisé mögött, hanem hogy amíg ezekből csak a felszínre vagyunk kíváncsiak, nem jutunk sehová. Én a legnagyobb problémának azt látom, hogy a lokalitás teljesen alárendelődött az utóbbi évtizedben (részben már előtte is, de az elmúlt időben hatványozottan) a központosításnak. Azt mondják, hogy nem jó, hogy vízfejű az ország, erre bedarálják az összes vidéki lapot, tévét, rádiót, és mindet Pestről töltik fel anyaggal. Az iskolákat is elveszik az önkormányzatoktól, és felülről irányítanak szinte mindent, a könyvtári rendelésektől a nyugdíjasklub tévéelőfizetéséig. Ahhoz, hogy működő, értelmes vidéki közösségek tudjanak kialakulni, először is a hatalomnak kéne leszállnia róluk. De erre igen kevés az esély. Csúszik vissza a vidék a feudalizmusba, a fiatalok meg, akik eddig a nagyvárosokba mentek, ezentúl végképp nem visszafelé haladnak majd, hanem, amint lehet, dobbantanak külföldre. És igazuk is van sajnos.

Gondolom, a prózaírás mellett születtek versek is. Mikor vehetjük kézbe a következő Krusovszky-kötetet?

Igen, születtek versek, meg rengeteg jegyzet mindenféle íráshoz a regény utánra. Most az is elképzelhető, hogy előbb jön ki esszé- vagy novelláskötet, mint verses, de egyelőre egyiket sem szeretném elkiabálni.

Hományi Péter

Fotó: Németh Dániel