„Ma éjjel olyan fehér, és olyan óriási a hold, hogy nem tudok elaludni. Attól félek, hogy rám zuhan.” – Részlet Jodi Picoult Szívverés című regényéből

Előszó

PAIGE

Nicholas kizárt a saját otthonomból, de én tisztes távolságból azért figyelemmel kísérem a családom. Így aztán, bár az előkertben táborozom, mindig pontosan tudom, Nicholas mikor viszi be a gyerekszobába Maxet, hogy tiszta pelenkát adjon rá. Felgyullad a lámpa, az a kis dinoszauruszos, amelynek az ernyőjén dínócsontvázak mintája van, és látom a férjem kezének körvonalait, ahogy lehámozza a Pamperst.

Amikor három hónappal korábban eljöttem, még egy kezemen meg tudtam volna számolni, hányszor cserélt pelenkát. De hát mégis mire számítottam? Nem volt más választása. Nicholas mindig mesterien kezelte a vészhelyzeteket.

Max gügyög, úgy fűzi össze a hangokat, mint egy tarka gyöngysort. Kíváncsian felállok, és felkapaszkodom a ház mellett álló tölgy alsó ágaira. Egy kis erőfeszítéssel fel tudom tornázni magam úgy, hogy az állam a gyerekszoba ablakpárkányával egy vonalba kerüljön. Olyan sokáig voltam sötétben, hogy amikor rám világít a szobából a sárga fény, pislogni kezdek.

Nicholas becipzárazza Max hálózsákját. Amikor odahajol, Max elkapja és a szájába gyömöszöli a nyakkendőjét. Nicholas kihúzza a szájából, és megpillant engem az ablaknál. Felkapja a fiunkat, és szándékosan elfordítja tőlem az arcát. Az egyetlen ablakhoz lép, ami elég közel van, hogy be lehessen nézni, majd rám mered. Nem mosolyog, és nem szólal meg. Behúzza a függönyt. Most már csak lufikat, pónikat és trombitáló elefántokat látok. Nevetős képeket, amiket terhesen festettem, és fohászkodtam, hogy a tündérmesék csillapítsák a félelmeimet, és boldog gyermekkorral ajándékozzák meg a fiam.

Ma éjjel olyan fehér, és olyan óriási a hold, hogy nem tudok elaludni. Attól félek, hogy rám zuhan. Visszaemlékszem az álomra, amelyet követően hiányolni kezdtem az anyám. Most már tudom, hogy nem álom volt, hogy igaz volt, bár ez talán nem is számít. Az emlék Max születése után kezdett kísérteni, azon az éjszakán, amikor megszületett, aztán azon a héten, amikor hazahoztuk, néha egyetlen éjszaka leforgása alatt többször is. Mindig előttem van a kép, amikor Max felébredt, és meg kellett etetnem, tisztába kellett tennem, foglalkoznom kellett vele. Bevallom, hetekig nem jöttem rá az összefüggésre.

Anyám konyhájának a mennyezetén halvány rózsaszín, teli-vér lovak körvonalait formázó nyomokat hagyott a víz. Nézd, mondta anyám, és a fejünk fölé mutatott, miközben az ölében tartott: Látod az orrát? A befont farkát? Mindennap megmutattuk egymásnak a lovakat. Reggeli közben, amíg anyám kipakolt a mosogatógépből, én a műanyag konyhapultnál ültem, és úgy tettem, mintha a porcelán finom csilingelése – ahogy a bögre a tányérhoz ütődött – varázslatos patadobogás lett volna. Vacsora után a sötétben üldögéltünk, és ahogy a ruhákkal teli mosógép zörgését hallgattuk, anyám megpuszilta a fejem búbját, és elsorolta azokat a helyeket, ahová a lovaink elvisznek majd minket: Telluride, Scarborough, Jasper. Apám feltaláló volt, akkoriban esténként számítógép-programozóként dolgozott, és késő éjjel jött haza. Mindig a konyhában talált minket, ott aludtunk el. Sokszor kértem, hogy nézze meg a lovakat, de ő nem látta őket.

Amikor ezt elmondtam anyámnak, csak annyit mondott: ezen segíthetünk. Felállt egy alacsony sámlira, és a vállára emelt. A kezembe nyomott egy fekete filctollat, amelynek erős medve-cukor illata volt, és megkért, hogy rajzoljam körbe, amit látok. Kiszíneztem a lovakat a nemrég kapott tollkészletem segít-ségével. Az egyik sötét pej lett fehér csillaggal a homlokán, a másik aranyderes, a harmadik foltos. Anyám megrajzolta az izmos lábukat, a hátukat és lobogó sörényüket. Aztán a konyha közepére húzta a négyszögletű asztalt, és feltett rá.

Odakint tombolt a nyár, ahogy Chicagóban szokott. Anya és én egymás mellett feküdtünk. Apró vállam az övéhez ért, mi-közben folyamatosan a plafonra festett csődöröket néztük.

– Jaj, Paige... – sóhajtotta. – Nézd, milyen szépet alkottunk!

Fotó: Pxhere

Ötévesen fogalmam sem volt, mit jelent az, hogy alkotni, ahogy azt sem értettem, apám miért olyan dühös, és miért neveti őt ki anya. Csak arra emlékszem, hogy miután anyám elhagyott minket, minden éjjel hanyatt feküdtem a konyhaasztalon, és próbáltam érezni a jelenlétét. Próbáltam visszaidézni bársonyos hangját. Három hónap után apám fehérre festette a mennyezetet, így eltüntette a plafonra festett lovakat. A végén úgy tűnt, mintha egyáltalán nem léteztek volna, ahogy anyám sem.

Hajnali fél háromkor felkapcsolódik a hálószoba lámpája. Kicsit reménykedem, de aztán hamar rájövök, hogy hiába. Max csendes, már nem kel fel éjszakánként háromszor-négyszer. Kikecmergek a hálózsákból, kinyitom a kocsi csomagtartóját, és kotorászni kezdek a kábelek, valamint az üres coca-colás dobozok között, amíg meg nem találom a rajztáblám és a krétát. Még útközben vettem őket. Nem tudom, hová tettem az eredetit. Egyértelművé vált számomra, hogy nem tudok egyszerre művészeti suliba járni, és Maxre vigyázni. De amikor elmentem, ismét elkezdtem rajzolgatni. Idiótaságokat firkáltam. A Big Mac csomagolópapírját, jelzőtáblákat, pénzérméket. Annak ellenére, hogy kijöttem a gyakorlatból, próbáltam embert is rajzolni. A pénztáros lányt a kisboltból, a két labdázó gyereket. Rajzoltam ír hősöket és isteneket, akikről még gyermekkoromban hallottam. lassan, fokozatosan visszatért az eddig mélyen szunnyadó rajzkészségem.

Soha nem voltam átlagos művész. Amennyire emlékszem, leginkább a rajzaimon keresztül tudtam magam kifejezni. Szeretem kitölteni a teret, és kiszínezni a sötétebb felületeket. Mindig úgy rajzolok, hogy minden egészen a lap széléig ér, mintha a kifestett tér le akarna kúszni. Néha viszont olyan motívumok is megjelennek a rajzon, amit magam sem értek. Előfordul, hogy elkezdek egy arcképet, aztán meglátok valamit, és ennek hatására teljesen más lesz a végeredmény, mint ahogy azt eredetileg terveztem. Sokszor magam is meglepődöm. Olyan dolgokat is lerajzolok, amelyeket nem is ismerek. Titkokat, amelyekről nem tudok. Szerelmet, amely nem annak indult. Az emberek legtöbbször odavannak a képeimért. Megkérdezik, tudom-e, mit jelentenek, de én soha nem tudom pontosan. le tudom rajzolni, de minden-kinek magának kell szembenéznie a saját démonjaival.

Nem tudom, miért kaptam ezt a tehetséget, ami egyáltalán nem mutatkozik meg minden rajzomon. Először hetedikben voltak különös látomásaim, amikor lerajzoltam egy sima chicagói felhőkarcolót. A sápadt felhők helyett szélesre tárt ajtókat és üres folyosókat láttam. A kép sarkába – alig észrevehetően – egy kastélyt és egy tornyot pingáltam, ez utóbbi ablakában egy asszony áll, kezét a szívére teszi. A nővéreket ez olyannyira felzaklatta, hogy hívták apámat, aki meglátva a rajzot, elfehéredett.

– Nem tudtam, hogy ilyen jól emlékszel anyádra – mondta. Amikor hazajöttem és Nicholas nem engedett be, a legjobb dolgot tettem: körülvettem magam a férjemről és a gyermekemről alkotott képekkel. lerajzoltam Nicholas arckifejezését, amikor kinyitja az ajtót, és meglát. lerajzoltam Maxet, ahogy Nicholas karján ül. Mindkettőjük képét kiragasztottam az autóba. Technikailag egyik kép sem lett jó, de az érzést elkaptam, és ez a lényeg.

Ma emlékezetből rajzoltam, miközben vártam, hogy Nicholas hazajöjjön a kórházból. Vázlat a vázlat után, a lap mindkét oldalát használtam. Most már több mint hatvan képem van Nicholasról és Maxről.

Még mindig azon a vázlaton dolgozom, amit korábban elkezdtem. Szomorú vagyok, mert nem látom Nicholast, amíg a tornácra nem lép. Halvány fény vetül rá.

– Paige? – kérdezi. – Paige? – Odamegyek, hogy lásson. – Jaj! – mondja Nicholas, miközben a halántékát dörzsöli. – Csak tudni akartam, itt vagy-e még.

– Még itt vagyok. Nem megyek sehová – válaszolom.

Nicholas keresztbe fonja a karját.

– Nos, ez most már kicsit késő.

Arra gondolok, hogy mindjárt beviharzik, ehelyett szorosan megköti a köntösét, majd leül a tornác lépcsőjére.

– Mit csinálsz? – kérdezi a rajztáblámra mutatva.

– Dolgozom rajtad és Maxen – válaszolom, és megmutatom neki a korábban készített vázlatokat.

– Jó. Ebben mindig jó voltál.

Nem emlékszem, közös életünk során mikor kaptam Nicholastól bármiféle elismerést. Néhány másodpercig figyel, mint aki nemsokára feladja az őrködést. Mindkét szeme fáradt, arca sápadt. Éppen olyan kék a szeme, mint az enyém.

Ebben a pillanatban látom magam előtt a fiatal Nicholast, aki arról álmodik, hogy a ranglétra csúcsára jut, és aki mindig a karomban talált menedéket, amikor meghal egy betege. Ezen-kívül látok egy lányt, aki hitt a tündérmesében.

– Szeretném a karomban tartani – suttogom, mire Nicholas arca még komorabbá válik.

– Lett volna lehetőséged – válaszolja, majd feláll és bemegy a házba. Éjszaka is a vázlaton dolgozom. Egész idő alatt azon gondolkodom, vajon Nicholas tud aludni? Sejtem, milyen mérges lesz másnap, amiért nem képes százszázalékosan teljesíteni. Megosztott figyelmemnek hála, a kép is elég furcsán sikerül. Mondhatni, pocsék. Bár Max karja és bársonyos haja teljesen élethű, valami mégsem stimmel. Jó néhány perc kell ahhoz, hogy rájöjjek, hol a hiba. Ezúttal nem Nicholasszal, hanem saját magammal együtt rajzoltam le Maxet. Az én karomon ül, és a hajam után nyúl. Egy kívülálló nem találná rossznak a képet. Max kinyújtott karja mögött egy alig észrevehető, levélmintázatú ablakrács található. Anyámat középre rajzoltam. Úgy tartja a karjában a gyermeket, mintha vádolna, holott akkor még nem is volt gyermekem.