Lukas Bärfuss kapta idén a Georg Büchner-díjat
Németország egyik legnagyobb irodalmi kitüntetését ezúttal a magyar színházi közönség számára sem ismeretlen Lukas Bärfuss érdemelte ki.A díjról
A hírt a darmstadti székhelyű Német Nyelvi és Irodalmi Akadémia tette közzé kedden. Az 50 ezer euróval együtt járó díj átadására november 2-án kerül sor.
A zsűri a szerző metaforateremtő erejét, tiszta és választékos nyelvi megoldásait, politikai tudatosságát, jó példákkal szemléltetett társadalomelemző képességét, pszichológiai érzékenységét és igazságosságra való törekvését méltatta. A közlemény szerint Bärfuss drámái és regényei újszerűen és mindig másként tárják fel a modern élet egzisztenciális alaphelyzeteit.
A Büchner-díj létezése óta többek között olyan személyek kapták az elismerést, mint Erich Kästner (1957), Günter Grass (1965), Sarah Kirsch (1996), Volker Braun (2000), és legutóbb, 2018-ban az Esterházy Péter fordítójaként is meg- és elismert, magyar származású Terézia Mora.
A szerzőről
Lukas Bärfuss 1971-ben született a svájci Thunban. Karrierjét 1998-ban kezdte drámaíróként, azóta az egyik legsikeresebb német nyelvű színpadi szerzővé avanzsált. A Dóra – Szüleink szexuális neurózisai (2003) című darabját tizenkét nyelvre fordították le, többek közt magyar színházak is játszották. Legújabb drámájának (Az elefánt lelke) az ősbemutatója 2018 szeptemberében volt a Mannheimi Nemzeti Színházban. Prózával (A halott férfiak) 2002-ben debütált, a ruandai népirtásról szóló első regénye 100 nap címmel 2008-ban jelent meg, a Koala 2014-ben, ami megrázó módon saját testvérének öngyilkosságát tematizálja, illetve a 2017-es Hagard, melynek története egy sikeres üzletember körül forog, aki megszállott vágyától vezérelve szociális kapcsolataitól totálisan elvágja magát. A Spiegel kritikája szerint Bärfuss utolsó regényének gyöngesége és ereje egyaránt abban rejlik, hogy a szerzője az érzelmek helyett sokkal inkább a gondolatokkal tud zsonglőrködni.
Önmagáról
Bärfuss egyetlen munkájára sem lezárt műként tekint. Véleménye szerint sosem tudott készre írni egy könyvet, mindig lezárás előtt „tépték ki a kezéből" egy-egy kéziratát. Ezek azok a pillanatok voltak, amikor nyomdába kellett mennie az anyagnak. Ezért sosem volt még olyan érzése, hogy készre írt volna bármit is. Mindig eluralkodik rajta az üresség érzete, ha már nem tud tovább dolgozni egy művön, és nincs több változtatható elem. Ebből kifolyólag őmaga rendszeresen úgy nyilatkozik, hogy soha többé nem ír egyetlen könyvet sem. Ez a fázis nagyjából egy hétig tart, és utána nekiül a következő anyagnak.
Forrás: Spiegel
