Knausgård sikerről, életközépi válságról és Hitlerről

Először a nevének helyes kiejtésére terelődött a szó (Kárl Ove Knausgor), majd Bősze a Harcom óriási sikerről kérdezte az írót. Knausgård elmondta, mikor írni kezdte a sorozatot, arra számított, hogy az mások számára unalmas lesz, hiszen túlságosan is róla szól, ezért a siker váratlanul érte, ám örömmel fogadta, hiszen mindig is erre vágyott. Ugyanakkor nyomasztotta is, mert attól félt, hogy önismétlővé és ezért érdektelenné válik a műve. A sikerének árnyoldalaó, hogy az újságírók gyakran kérdezték az életéről, megdöbbentette, hogy mindent tudnak róla. Úgy érezte, eladta a lelkét.

Bősze Ádám és Karl Ove Knausgård. / Fotó: Gordon Eszter

A Harcom első kötetének írása idején nagyon frusztrált volt. Napjai nagyrészét kisgyerekei nevelésével töltötte, ráadásul úgy érezte, íróként is megbukott. Ekkor döntött úgy, hogy az érzéseit, gondolatait fogja papírra vetni. Elárulta, hogy nagyon nehezen ír, és egy barátja biztatása nélkül valószínűleg ez a regényfolyam sem született volna meg.
A sorozat utolsó, hatodik kötetének lezárása kapcsán, melyben azt írja, hogy többé már nem író, elmondta, hogy szüksége volt egy kijáratra műből, hiszen a könyvei elmosták a határt az élet és az irodalom között. Majd kitért arra is, hogy nagyon kedveli a napló műfaját, többek közt például Gombrowicz és Márai naplóit. Regényfolyamában is a műfajra jellemző közelségre törekedett.

Knausgård beszélt a képzőművészethez fűződő viszonyáról, amit azért kedvel, mert képes megragadni egy pillanatot, a létezést magát osztja meg, és ez tulajdonképpen ugyanaz, amire ő is törekszik: el akarja törölni a távolságot az olvasó és önmaga között, úgy, hogy közben új perspektívát is mutasson, ezáltal pedig megváltoztassa azt is, ahogy a dolgokat korábban láttuk.

A Min Kamp sorozatcím mellett azért döntött, mert illik a könyvben szereplő hétköznapi harcokra, ráadásul kellően ironikus is. Természetesen nem hagyhatta reflektálatlanul Hitler művére történő utalást, ezért elolvasta a náci vezér könyvét, és az utolsó kötetben négyszáz oldalon beszél róla. Hozzáfűzte, furcsa fintora a sorsnak, hogy a nagymamája halála után, annak lakásában talált egy példányt Hitler könyvéből, arról azonban sejtelme sincs, hogy hogyan, mikor és miért került oda.
Zárásként elmondta, hogy mára már eltávolodott a sorozattól, hiszen lassan tíz éve, hogy befejezte, és azóta minden megváltozott körülötte. A regényfolyam ezért számára életének egy dokumentuma, egykori gondolkodásmódjának tükörképe, soha többé nem adná ki így magát ennyire.

 Tóth Krisztina laudációja. / Fotó: Gordon Eszter

A beszélgetés után Tóth Krisztina laudálta a norvég írót. Beszédében kiemelte, hogy Knausgård regényfolyamának felütése olyan, mint a zene, amely kérlelhetetlen erővel ránt magával, lehengerel, foglyul ejt. Nem akar provokálni, hatást gyakorolni, sem meghatni vagy elképeszteni. Csak figyel, rögzít, komponál, koncentrál a szavakra és a ritmusra. A regény által gondolkodik önmagáról. Véleménye szerint az „a regényfolyam legfőbb kérdése, hogy: legyőzhető-e a szégyen, amelyet autoriter apáink ránk hagytak, van-e kiút az életünkből, amelynek kereteit ők teremtették meg.” (A laudáció teljes szövege itt olvasható.)

Gál Katalin, a MKKE elnöke, Szalay-Bobrovniczky Alexandra, főpolgármester-helyettes és Karl Ove Knausgård. / Fotó: Gordon Eszter

Az írónő beszéde után a díjat Knausgård Gál Katalintól, a MKKE elnökétől és Szalay-Bobrovniczky Alexandra, főpolgármester-helyettestől vehette át.

Karl Ove Knausgård olvasóinak gyűrűjében. / Fotó: Gordon Eszter

Hományi Péter

Fotó: Gordon Eszter / MKKE