„Íróként az ember nem választhatja a biztonságot” – Interjú Szabó T. Annával és Dragomán Györggyel

Mindkét kötetben az elmúlt esztendők terméséből válogattatok. Milyen főbb szerkesztési szempontok alapján állítottátok össze a kötetet?

Szabó T. Anna: Két olyan versesköteten vagyok túl, amit válság-könyvnek neveztem magamban – ez nem értékítélet, hanem csak annak a beszorítottság-érzésnek a jelzése, amiről a címeik is beszéltek (Villany; Kerített tér). Közben megjelent két novelláskötetem is, ezeknek a címe szinte rímel a verseskötetekére (Törésteszt, Határ). Régebben előfordult, hogy hosszú hónapokig, fél évig nem írtam verset, csak fordítottam, az Ár versei azonban az eltelt négy év alatt viszonylag egyenletes időközökben keletkeztek. A válogatás szempontja az volt, hogy miként tudom megmutatni, hogy a közérzetem ugyan nem lett sokkal jobb, de a verseim most már nem vergődnek a kalitkában, hanem kilátnak vagy kiénekelnek belőle, és persze ki is repülnek azonnal, ha nyitott ajtót látnak.

Dragomán György: Kezdettől fogva írok novellákat, aztán a Máglya után eljött az ideje, hogy kötetet szerkesszek belőlük. Észrevettem, hogy két nagyon különböző tematika szerint csoportosíthatók az írásaim, a zenés darabokat összegyűjtő Oroszlánkórus után most a sötétebb és fantasztikusabb írásokat gyűjtöttem össze. A két könyv tulajdonképpen akár két testvérnek is nevezhető. A Rendszerújra szerkesztésének utolsó fázisában jöttem rá, hogy voltaképpen minden novella, amit a könyvbe beválogattam, szabadulástörténet. Ez lett aztán a kötet alcíme is.

Ha a frissen megjelent kötetéből egyetlen verset vagy novellát kellene ajánlanotok, melyiket választanátok és miért?

DGY: Az Új lakóhelyünk című novellát, a kötet talán leglíraibb, legerőszakosabb és egyben legreménytelenebb darabját. Ahogy ezt a novellát, úgy sok más írást is a kötetben festmények és fotók inspirálták, ez azonban általában már nem derül ki a szövegekből.

SZTA: Én is mindenképpen a festészetről szóló, Keretek című ciklusból választanék valamit, talán pont a Cím nélkül, 2017-et. Ez egy nagyon ritmikus, mégis erősen kísérleti szöveg, egy magyar származású francia festőművész, Francois Fiedler szentendrei kiállításának a megnyitójára íródott, és szavakkal próbálja meg visszaadni a vizualitás dinamikáját. Ilyen nagy lélegzetű, szinte szimfonikus szöveget még soha nem írtam meg eddig versben, és nagyon kíváncsi volnék, hogy az olvasó tud-e követni ebbe a sűrűségbe. Bízom benne, hogy az efféle szó-erdőben még tisztább is a levegő, mint odakint.

A magyar irodalomban kevés példa van arra, hogy valaki valamelyik irodalmi zsánert használja. A Rendszerújrában azonban számtalan novella használja a horror, sci-fi vagy épp a fantasy eszköztárát. György, milyen szerzőkhöz tudtál visszanyúlni? Vannak a zsánerirodalomból kedvenceid, akiket ma is szívesen olvasol?

DGY: Számomra inkább Karinthy, Örkény és Spiró a tájékozódási pont, azt hiszem, nekik is nyugodtan fel lehetett volna tenni ezt a kérdést, sőt, olyan világirodalmi szerzőket is mondhatnék, mint Orwell, Pynchon, Atwood, McCarthy, vagy éppen Kafka, akinek a leghíresebb szövegével el is játszom a kötetben. De természetesen kamaszkorom nagy sci-fi olvasásai is nyomokat hagytak az írásaimon, Bradbury, Roald Dahl, Phillip K. Dick vagy éppen a Sztugackij-testvérek hatását is büszkén vállalom.

Szerintetek mi az oka annak, hogy a magyar irodalom ilyen finnyás?

SZTA: Szerintem inkább csak sznob. Ha Kafkára vagy Borgesre mondanák, hogy sci-fi, sokan mindjárt nem lennének hajlandóak a kezükbe venni, mert a kíváncsiságuknál erősebb lenne a konformizmusuk... A kortárs világirodalomban ma már sokkal, de sokkal átjárhatóbbak ezek a határok, hiszen a jó író a zsánerben is jó, aki pedig rossz, azt olvashatják tovább nyugodtan azok, akik magukat zárták be valamilyen tematikus keretbe.

DGY: A zsáner veszélye az, hogy az ember könnyen eltöltheti az egész életét a maga felállította korlátok között, de én soha nem hittem az ilyen szűk meghatározásokban. Szerintem a jó mondatok és a rossz mondatok közt húzódik a határ.

Bizonyára olvassátok a könyveitekről szóló kritikákat. Fel tud bosszantani benneteket egy-egy írás, vagy inkább csak azzal foglalkoztok, amit hasznosítani tudtok belőle?

DGY: A kritika inkább az olvasóknak szóló műfaj, mert mire megjelenik, én már biztosan a következő könyvemben vagyok benne, ezért aztán a figyelemnek örülök, de maguk a reakciók nincsenek hatással a munkámra.

SZTA: Én sem olvasok kritikát jó ideje, és ennek nemcsak az időhiány az oka, hanem az is, hogy kevés kritikus tud annyira elmélyülni a szövegeimben, hogy újat mondhasson számomra. Huszonegynéhány kötet után, jóval túl az élet felén, de teljes erőből koncentrálva az elvégzendő munkáimra, már tényleg csak akkor olvasok kritikát, ha valaki külön megkér, vagy ha olyan ember írta, akinek nagyon adok a szavára. Úgyis állandó elégedetlenség hajt, mindig tudom, hogy hol tartok, és mit lehetne jobban csinálni. Megköszönöm, ha írnak a könyveimről, hiszen én is írtam kritikát, tudom, hogy milyen odaadó és önfeláldozó munka, de most éppen a lábam elé nézek egyelőre, nem hátra vagy magam köré. Néha persze felnézek az égre, hogy tudjam, fenn van-e még a nap.

Anna, az Árban több alkalommal is írsz női szerepekről, a nők helyzetéről. Érzékenyen mutatsz rá azokra a társadalmi reflexekre, melyek még mindig egyenlőtlenséget okoznak. Igen megrendítők az Énekelt balladák versei, melyben fiatal prostituáltak történetei elevenednek meg. Hogy találkoztál ezekkel a sorsokkal?

SZTA: Ezek igaz történetek, mélyen felkavartak. Többször dolgoztam már együtt Schermann Márta rendezővel, ez is épp a Hárs Anna dramaturggal együtt létrehozott Árvaálom című produkcióhoz készült. Az érdekelt a legjobban, hogyan próbálnak kiemelkedni sokan az áldozati szerepből (ami a gyilkosságtól a verésen át a szerelemmel zsarolásig terjed), és hogy egyáltalán lehetséges-e kikerülni ebből az egyenlőtlen és kegyetlen játszmából.

Feministának tartod magad?

SZTA: Igen, mert ez a küzdelem még nem ért véget, újra meg újra megpróbálják elhitetni a nőkkel, hogy semmi keresnivalójuk ott, ahol a jogaikról és a gyermekeik jövőjéről döntenek. Én meggyőződéssel hiszek az egyenlőségben, még akkor is, ha ez sokaknak (és nemcsak a férfiaknak) kényelmetlen vagy nehéz.

Áthatja a szövegeiteket a szabadságba és az emberi méltóságba vetett hit, és ebből a pozícióból szólalnak meg a novellák és a versek is. Miközben egyre szűkül a szabadság tere, úgy vélem, egyre fontosabb, hogy erről szóljunk. Szerintetek miért választjuk inkább a biztonságot és miért nem vállaljuk a függetlenség és szabadság kockázatát?

SZTA: Nagyon nehéz egyedül lenni, vállalni az önálló döntések felelősségét. A legtöbb embert nem úgy nevelték, hogy bármiben is partner lehetne, mindig felülről mondták meg neki, hogy mit kell tennie. Pedig nyilvánvaló, és be is bizonyították, hogy a függőségekkel nem terhelt partneri viszonyban mindenki csak nyerhet.

DGY: Íróként az ember nem választhatja a biztonságot. Tökéletesen egyedül van, tökéletesen magányos, és tökéletesen szabad. Az igazi biztonságot különben is csak a szabadság garantálja, minden hatalmi helyzet, így vagy úgy, de a kiszolgáltatottságról szól. Szerintem fontos lenne, hogy ezt mindenki igyekezzen mindkét oldalról elkerülni, amennyire csak tőle telik. Én abban hiszek, hogy se rajtam, se nekem semmiféle hatalmat nem akarok.

A Rendszerújra több novellájában, többek közt épp a címadó szövegben is, fontos szerepet játszik a technika, ami lehetővé teszi a totális kontrollt. Szükségszerűen az elembertelenedéshez vezetnek ezek a vívmányok? Hogy látod, milyen mozgástere marad az egyénnek a jövőben?

DGY: Nem szükségszerűen. Természetesen a technika lehet a szabadság eszköze is. Mélyen hiszek a rendszer erőforrásait a rendszer ellen fordító hacker-mentalitásban, de fontosnak tartom felhívni a technikában rejlő veszélyekre a figyelmet. Mindenképpen szükséges lenne megteremteni azt a filozófiai hátteret, aminek a segítségével körbejárhatjuk, hogy miként és meddig maradhatunk emberek akkor is, ha egyre összetettebb szimbiózisban élünk a technológiával.

Az utóbbi évtizedben mindkettőtöknek számos könyve jelent meg, miközben két gyereket is felneveltetek. Ehhez nagy fegyelem és munkabírás kell. Hogy tudtok feltöltődni, egyáltalán jut időtök a pihenésre?

SZTA: Én válaszolok, de köszönöm, hogy közösen tetted fel ezt a kérdést, mert a férfiaktól ezt kevésbé szokták megkérdezni… Minket tényleg együtt érint ez, mivel nincsen külön irodánk, mindig is otthon dolgoztunk, a magánélet és a munka terei egybefolynak. Nekünk kevés elég: egy pohár bor, egy gyertya, egy film, kiállítás, koncert, kirándulás – de erre sincs mindig időnk, mert a legtöbbször reggeltől késő éjszakáig a gép előtt ülünk. Ezen sürgősen változtatnunk kell, és el is kezdtük a célzott kikapcsolódást, mégpedig közös utazással.

Hományi Péter
Az interjú először a Líra Könyvklub 2018/6-os számában jelent meg.
Fotó: Valuska Gábor