„Hosszú az út, Nagyuram, az igaz és a hamis között, ide-oda járkálunk rajta” – Részlet Sándor Iván A hetedik nap című regényéből

Mathias bácsit a ködben már nem látom, a karja mintha lengene, integet, Jensen tartja a gyeplőt, gyorsítunk, légy türelmes, mondta Theresa néni, mélyen beszívod a levegőt, igazítod az ajkadat, nem kell sokat gyakorolnod, csak mindig nevetett, ez az uram mondása volt, mintha a furulyát fújnád, a furulyához az orromon veszem a levegőt, ezt nem tudtam mondani Theresa néninek, ültünk a kertben a kőpadon, a piros és sárga tulipánok hasonlóak voltak a kastélypark virágaihoz, Jensen elmondta, hogy amikor kisfiú volt, az apja megmutatta, hol vannak az agyban az emlékezést segítő idegek, ha egy kastély közelében halad a szekér, együtt látom azzal, amire emlékezem, ha mécsesláng lobban este, látom az égő függönyöket, mindig együtt, mindennap gyakoroltál, mikor játszani tanítottak a furulyán, kérdezte Theresa néni, láttam a zenészek ujjait, mikor bólintottam a kérdésre, jobb kéz az alsó lyukakon, bal a felsőkön, Jensen azt magyarázza a próbákon, hogy vannak érzések, amiket nem lehet szavakkal kifejezni, mutatja a tekintete változásait, a londoni próbán tanulta

Sebastian megjavította Theresa néninél az ajtózárakat, Günther kapált a kertben, a Kövér a konyhán segített, Stephan ugrott egy szaltót és szavalt, szívem barátja, drága hölgy, dicsérjük jóságodat, senki nem dicsérhet jobban, mi tesszük, amíg szívünk dobban, Theresa néni nevetett, homlokon csókolta, le kellett hozzá hajolnia, a Kutyát itt hagyhatnátok, mondta, nem lennék egyedül, a Kutya már a szekéren ült Thomas mellett. A Kövér maradt. Azt mondta, a konyhán több hasznát veszik, mint ha velünk jön, mindegyikünket megölelt, búcsúzott, sáros az út, az egész világ iszaptenger, az új szekér, az ajándék ló bírja az utat... mindig fázom

apám hívja a vendégeket a szomszéd kastélyokból. Egyszer egy Választófejedelem is eljött. A legszebb rózsaszín selyemruhámat kellett felvennem. Apám mindig gyakoroltatta az asztali imához a pápait is, a wittenbergait is. Mikor a Választófejedelmet vártuk, ránk parancsolt, hogy a pápai imát mondjuk az asztalnál

koldus áll a kapuban, jelentették egy napon az inasok. Elkergették, de hajthatatlan, be akar jönni, azt mondja, nem koldus, hanem árus. Fekete kabátja a bokájáig ér. Kaftán a neve, mondja anyám, a zsidók ruhája. Megkérdezem, azért jött-e a kaftános, hogy a zsidó imát is megtanítsa, azt is kell mondanom, nem csak a pápait és a wittenbergait? Anyám nevet, nem kell megtanulnod, de szépek, egyszer hallotta az egyiket, megjegyezte néhány sorát, nem csak az ismeretlen nyelven mondták, miben különbözik ez az éj a többi éjjelektől, ábrándos volt anyám tekintete, mikor mondta, mire emlékezhetett, milyen éjre, a tűzcsóvákat is éjjel hajították a kastélyra, Francesco már a ruhámat gombolta, kíváncsi voltam rá, milyen, ami következik, előző nap behívtam a szobámba az egyik szolgálólányt, domborodott a hasa, milyen volt, mondd el, parancsoltam olyan hangon, amilyen apámé volt, mikor az intézőt utasította, jaj, kisasszony, azt nem lehet, nem merem, de csak mondd! jaj, úgy szégyellem... mondd!... hát... először fájt, aztán jó volt

Thomasszal először Theresa néninél aludtam együtt. Ne félj, súgta, Sebastian kitanított, mire kell vigyázni

alacsonyan volt a szobám ablaka. Mikor a függönyök lángoltak, Francesco rám kiáltott, ugorj utánam, ne félj, elkaplak, elkapott. Feltápászkodtam. Már nem láttam. Futottam az erdő felé, mikor visszanéztem, az egyik torony leomlott
Thomas azt mondja, mindig olyan a tekintetem, mintha csodálkoznék azon, amit látok... amit hallok
minden reggel kilovagoltam. Mindig egyedül. Szerettem ülni a tengerparton. Apám elrendelte, hogy a hintóban kocsikázzunk, a díszruhás hajtó mögött volt a helyem anyám mellett, nyakában a gyöngysor, amit hosszú alkudozás után apám a kaftános embertől vett. Nekem is egyet. Anyámé volt a nagyobb
Amszterdamban csiszoltam, mondta a kaftános, ritkaság
nem vette le a fekete kalapját, apám rászólt
a törvényeink tiltják, hogy levegyem, Nagyuram
drága a lánc, mondta apám
nem adhatom olcsóbban, Nagyuram. Messziről vándoroltam. A szállások... az élelem... tíz százalékot engedhetek
nem féltél, hogy az úton kirabolnak?
féltem, Nagyuram. Mindig így volt... így lesz... a félelem velünk marad
húsz százalék
a családom, Nagyuram
tizenöt százalék... mutass még egy nyakláncot, kisebbet
a kaftános keresgélt a zsákjában
régi a zsákod... már szakadozik
apámé volt... azt mondta, talán a nagyapámé... lehet, hogy még régebbi, valamelyik rabbi ősé, talán a híresé... úgy hallottam, Maimonidész volt a neve
rám mosolygott, mintha ismerőse lennék
itt van egy kisebb, Nagyuram
a nyakamba akasztotta
fele az ára, mint a nagyobbnak
tizenöt százalék
tizenhárom, ha mind a kettőt megveszi, Nagyuram
az ajtónál visszafordult
nem mondtam igazat
tudtam, mondta apám, a tekinteted elárulta, hogy hazudsz
nem hazugság volt, Nagyuram, csak igazság sem volt. Maimonidész nem volt az ősünk, de a mi családunkban a régi bölcseket mindig ősöknek tekintettük. Hosszú az út, Nagyuram, az igaz és a hamis között, ide-oda járkálunk rajta

ha megállunk, Stephan szaltókat ugrik. Azt mondja, gyakorolnia kell, hogy ne merevedjenek el az izmai. Én is gyakorolok. Szívom, fújom a levegőt. Négyéves voltam, mikor anyám mosakodni tanított. Levetkőztem
nedves ruhával előbb az arcodat, aztán a nyakadat, a válladat, a karodat, mondta, ő is levetkőzött, mutatta magán, hogy csináljam
ha nagy leszek, én is ilyen leszek, mint te?
ilyen, lehet, hogy szebb
az arcom is?
az is
mi még?
nevetett
majd ha nagyobb leszel, arról is

ha megszállunk a fogadókban, a fiúk természetesnek veszik, hogy Thomasszal alszom. Jensen elmondja, hogy kapott Mathias bácsitól görögből fordított könyvet. Van benne egy történet, mondja, egy királyról, aki felismeri, mit ismer fel, kérdezi Günther, nem értem még jól, mondja Jensen, el kell újra olvasnom, azt hiszem, azt ismeri fel, hogy mibe löki a sors az embert, elolvasom újra, talán eljátszhatjuk, sokféle dallamot kell fújnod, mondja nekem, apám mind a két nyakláncot megvásárolta a kaftános embertől, ha vendégek jöttek, a nyakunkba akasztottuk. Apám dicsekedett a porcelánkészletével, volt egy kancsó, magyarázta, hogy a Ming-korszakból való. A vendégek ámultak. Minden reggel parancsokat adott az Intézőnek. Keveslik a juttatást, az élelmet, jelentette az Intéző. Örüljenek annak, amit kapnak, dolgozzanak többet, kiáltotta apám. Elvándorolnak oda, ahol jobban járnak, mondta az Intéző, kevesen maradnak aratásra. Majd jönnek helyettük mások, ne lázadozzanak, legyintett apám
kijártam az erdőbe. Hallgattam a madárhangokat. Sokféle volt. Csivitelés, károgás, kopogtatás, vijjogás, huhogás, utánoztam a furulyával, mintha válaszolnék nekik. Ösvény vezetett a tengerpartra. A hullámok zenéjét is szerettem a furulyával utánozni, Thomas elmeséli, hogyan találkozott a Kutyával, a Kutya közben Thomashoz bújik. Thomas megkérdezi, hogy amikor az apja megmutatta Jensennek az emlékezést segítő idegeket, mondott-e az állatokról is valamit... tudhat egy kutya emlékezni?... apám tiltotta az erdőt is, a tengerpartot is, osontam, hogy meg ne lásson
a parton volt egy kis kápolna. Azt beszélték, régebbi, mint a kastélyunk. Roskadozott. Az ajtaja mindig nyitva volt, de nem mertem bemenni. Apám azt mondta, a szerzetes, aki ott él, maga az ördög
szerzetes is, ördög is?
ördögi tanokat hirdetnek, szédítik az embereket
viharos volt a tenger
kiültem a gátra. Utánoztam a furulyaszóval a hullámok hangját. Villámcsapás fényénél megláttam a szerzetest a kápolna ajtajában. Intett. Óvatosan közeledtem. A csuklyája eltakarta a szemét. Mintha nagyon messziről érkezett volna a szava
minden lélek egy hang... amire nincsenek szavaid... elmondhatod a furulyaszóval
kézen fogott, bevezetett
mint egy sötét barlang, olyan volt a szoba. Mécsesfény. Nem láttam a falon keresztet. Apám ezért tiltott, gondoltam
félsz?
féltem, hallgattam
egyformák vagyunk az Úr előtt. Ránk bízza, hogy igazságot tegyünk
mifélét?
eljön az ítélet napja