Egy költőnő titkai – Takács Zsuzsa gyűjteményes kötetének bemutatójáról

Takács Zsuzsa a cím kapcsán elmesélte, hogy a remény kötete fő allegóriája, melyhez más egészen fiatal kora óta vonzódik. Középiskolásként különösen kedvelte Csokonai Reményhez című költeményét. Számára a hit, a remény és szeretet allegorikus személyek, akik végigkísérik életünket, és ez a három végeredményben egyben testesül meg. A reményhez való viszonya pedig tulajdonképpen nem más, mint a jóra való törekvés.
A remény vaksága nem teljes. Lát, csak nem emberi szemekkel. Más dimenzióban mozog. Ezért talán sokan pesszimistának tartják a költészetét, pedig ő úgy gondolja, hogy már önmagában az a tett, hogy valaki ír, beszél, optimizmusról árulkodik.

A többes szám első személyben megszólaló verseiben olyan közös helyzetekről szól, amelyek miatt el vagyunk keseredve, és vigaszt keresünk. A megszólalás által ilyenkor osztozik mindazokkal, akik valaha írtak, nem beszélve arról, hogy mindennek ontológiai panasz jellege is van. Azaz, akihez ezek a versek szólnak, az maga az Isten.

Schein Gábor és Takács Zsuzsa

A bemutatón szóba kerültek az álmok, melynek kapcsán Takács Zsuzsa elmesélte, hogy egy alkalommal öt verset is megálmodott, amelyeket aztán ébredés után egyből legjegyzett, és elküldött a Holminak. Nem sokkal később úgy érezte, hogy csapnivalók. Pilinszky is beszámol hasonló tapasztalatáról, melyet az Apokrif megírása közben, illetve után élt át, akivel kamaszként egyébként egy ideig ugyanabban a házban laktak. A költőre úgy emlékezett vissza, mint egy angyali figurára, aki „maga volt a költészet”. Nem csak a verseiért rajongott, hanem családtörténetét is a sajátjának érezte. A Harmadnapon című kötetéhez, mely nagyon hamar elfogyott a könyvesboltokból, úgy jutott hozzá, hogy egy évfolyamtársával elcserélte egy másik könyvre.

Pilinszky mellett szóbakerült Kafka, Dosztojevszkij, Borbély Szilárd és Kertész Imre is. Takács Zsuzsa számára mind valami fontosról beszélnek. 

Schein Gábor

A kötetcímek (A letakart óra, A test imádása – India, Tiltott nyelv) kapcsán Schein kitér arra, hogy Takács Zsuzsánál mindig van valami, ami eltakarja, kitakarja a dolgokat, melyeket legfeljebb tapintás által érzékelhetjük. „Maszkról maszkra, szerepről szerepre lép át a versalany” – vallotta a költőnő. Ezen szerepek közül pedig az egyik Kalkuttai Teréz anyáé. Ő is megjelenik verseiben, ám alakja majdhogynem reményt vesztett. Miközben keményen, áldozatosan szolgálja az elesetteket és megnyomorítottakat, állandóan hadilábon áll Istennel, akiről nem tudja elképzelni, hogy önszántából ennyi szenvedést küld a világra. Teréz anya ezért az Isten helyén lévő űrt szolgálattal tölti meg, ahogy talán Takács Zsuzsa is ezt teszi verseivel, fűzöm hozzá bátortalanul.

Hományi Péter