„Sosem korlátozott semmiféle erkölcsi törvény.” – Catherine Millet Budapesten

A beszélgetés során Millet elmondta, hogy tulajdonképpen sosem korlátozta semmiféle erkölcsi törvény, ezért is élt olyan szabad szexuális életet. Ennek a gyökere pedig tulajdonképpen a gyerekkorában található meg, ugyanis ő minden efféle gát nélkül nőtt fel. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez a korszak az életében boldog lett volna.

Bár a könyv magyar címe egy mesebeli gyerekkorra utal, valójában az eredeti cím kettős értelmű, és utal arra, hogy ez egy megálmodott, kitalált gyerekkor. Ugyanis kisgyermekként szenvedett attól, hogy szülei közt állandó volt a vita, az ellenségeskedés, ezért a fantáziájával tette „meséssé” ezt az időszakot. Felnőttként jött rá, hogy hálás lehet nekik ezért, mert tulajdonképpen az életre készítették fel ezzel. Ő nem várta  szőke herceget, mint a legtöbb lány, mert tudta, hogy hiába várná.

Arra is csak később döbbent rá, hogy a szülei a maguk módján szerették őt. Gyerekkorában az otthoni szörnyűségek elől a fantázia világába menekült. Az iskolában volt egy kis bandája, akiknek vicces történeteket mesélt arról, hogy apjának szeretői és anyjának meg szeretője van. Ez tette őt szemlélővé, spontánul átalakította az erőszakos jelenteket valami mássá, mert így kevéssé nyomasztotta őt azok súlya. Úgy nézett ezekre a történésekre, mintha nem lenne részese szülei konfliktusainak, pedig ők időről időre megpróbálták bevonni őt is. Meg kellett tanulnia nézőként részt venni, kívül maradni a saját életében. Ehhez szükséges volt a távolságra, és ez volt az, ami segítette később művészettörténészként, amikor képeket elemzett.

Catherine Millet és Winkler Nóra / Fotó: Margó Fesztivál

Millet elmondta, hogy önmagát is nézőként szemléli, amikor valami történik vele, akkor egyszerre van jelen a helyzetben, és egyszerre nézi az egészet úgy, mintha a tévében látná. Persze nem lehet az ember egyszerre megfigyelő és cselekvő, ehhez rengeteget kell gyakorolni. Hasonló ez ahhoz, amit a színészek megkettőzik önmagukat. Egyszerre játszanak egy szerepet, ugyanakkor megőrzik önmagukat is. De ilyen az írás is. Ha az ember saját életéről ír, akkor szükségszerűen elidegenedik magától.
Kitért arra, hogy a könyv írása közben a személyes emlékek mellett nagyban támaszkodott a dokumentumokra, levelekre, képeslapokat, feljegyzésekre, amelyeket anyja akkurátusan megőrzött. Annyira alapos volt, hogy még a kisiskoláskori füzetei is megmaradtak. Mikor a szülei meghaltak, ezeket nem dobta ki, hanem dobozokba tette és megőrízte, mert arra gondolt, hogy egyszer majd még jól fognak jönni. Aztán elérkezett a könyv megírásának pillanata, amikor is újra elővette és feldolgozta ezt a hagyatékot.

Millet beszámolt arról, véleménye szerint életünk során sosem oda érkezünk, ahová vágyunk. Ugyanis mindig másképp képzeljük el a célt, mint amilyen az valójában. Majd végül Winkler kérésére elmesélte azt a képet, ami a legnagyobb hatással volt rá az utóbbi időben. Ez nem egy festmény vagy egy fotó volt, hanem egy emberi test látványa. Az Art Pressnek, melynek Catherine Millet alapítója és igazgatója, főszerkesztője, egy negyvenes éveiben járó kisportolt férfi, nemrég egy betegség miatt kórházba került. Millet meglátogatta, és ott a kórteremben meglátta kitakart testét, ami teljesen elhagyta magát. Hiába látta a benne rejlő szenvedést, mégsem tud elvonatkoztatni az esztétikai élménytől, melyet számára ez a kép jelent.

A beszélgetés végén Millet megköszönte Winkler Nóra kérdéseit, mert mint mondta „örömet okozott, hogy ilyen kérdésekre válaszolhatok.”

HP
Fotó: Margó Fesztivál Facebook oldala