Az olvasó kelti életre a művet – Szvoren Edina Verseim című kötetének bemutatóján jártunk

Arató László

Miután Bánki Gergely tolmácsolásában a kötet Ez már volt, ez már megesett című novellájából elhangzott egy hosszabb részlet, Arató László vette át a szót. Az elhangzott szöveg kapcsán hangsúlyozta, hogy szűk térben mozgunk, egyfajta klausztrofóbiás érzés lesz rajtunk úrrá, és ahogy egy Dogma filmben, itt is hiányzik a megalapozás, a nagytotál. Kezdetben csak a részleteket látjuk, a teljes egész pedig csak a mű befogadása során válik láthatóvá.

A beszélgetés során szóba került a szövegek szerkezete, megkomponáltsága, és az elhangzott részlet kapcsán az ismétlésekre terelődött a szó, melyet Arató a szerző másik hivatásával – Szvoren Edina zeneelméletet tanít egy gimnáziumban – hozott összefüggésbe. A szerző ezt vitatta, mivel véleménye szerint az írásra csak az írás hathat, a zene nem. Az ismétlés ritmikai ügy, de másképp mint a zenében. A szövegben ezeket a részeket inkább motívumoknak lehet tekinteni.
Arató kitért arra, hogy Szvoren szövegeiben mindig van valami rejtély, ami feszültséget teremt a szövegben. Ezt gyakran a késleltetés eszközével teremti meg. Az egyik legjellemzőbb például a szereplő nemének elhallgatása. Illetve az írásokban mindig van valami meglepő vagy irritáló, esetleg egy olyan fordulat, amivel az olvasó figyelmét felkelti vagy az olvasót provokálja. De Arató elmondta azt is, hogy az írónő Verseim című negyedik kötete életművének legkoherensebb darabja. Ezúttal nem gyerekről, mint az első két kötetben (Nincs és ne is legyen, Pertu), nem is kamaszokról, mint a harmadikban (Az ország legjobb hóhéra), hanem felnőttekről olvashatunk, ráadásul mind a 13 történetnek én elbeszélője van, és egyfajta abszurd realizmus jellemző rájuk.

Szvoren Edina, Arató László és Bánki Gergely

Szvoren ennek kapcsán elmondta, hogy ez meglepte őt, mert a kötetbe az utóbbi két évben született írásai kerültek be. Majd hozzáfűzte, hogy az írás során „előre semmi nincs eldöntve”. Az írások többségénél az ötleten kívül nincs más a fejében, amikor leül írni. Úgy gondolja, hogy írni csak saját magunknak érdemes, hiszen egyénileg változik, hogy kinek mennyi ismerősségre és mennyi ismeretlen anyagra van szükségünk ahhoz, hogy felvillanyozza. Ő annak alapján ír, ahogy olvas. Ezért szerinte, aki írni szeretne, annak a legfontosabb, hogy megismerje a saját olvasási szokásait.
Szó esett még a kötet címéről, amit Arató igencsak kifogásolt, mert úgy vélte, félő, hogy akik eddig nem ismerték a szerzőt, ezzel a címmel nem is fogják kézbe venni az egyébként nagyszerű szövegket tartalmazó kiadványt. Majd ezután kitért arra, hogy a Verseim az életműben talán elsőként hozza játékba a személyességet, mert ezúttal két novellában is van olyan szereplő, akit az olvasó a szerzővel azonosíthat.
Szvoren Edina számára ez játék, gesztus az olvasó felé. Elmondta, hogy „Az alterego számomra nagyon taszító, van elég mód, hogy az ember ott legyen a szövegben.” Majd hozzáfűzte, hogy minden írása magán viseli az ujjlenyomatát, így mindegyikben benne van, hisz ő írta.
Arató kérdésére elmondta, hogy törekszik arra, hogy üresen hagyja azokat a helyeket, ahol az olvasó érzelmi reakcióinak a helye lenne. Van, aki ezt úgy értelmezi, hogy hősei bűntudat nélküli szereplők, de ő úgy véli, arról van szó, hogy csak nem tudjuk, hogy éreznek-e bűntudatot. Szvoren szerint ez az üresen hagyott tér az, ami az ő esetében életre kelti a művet, azáltal hogy az olvasó saját gondolataival, érzéseivel tölti meg.

Hományi Péter