„Apámra néztem, arra a vándorra, aki nem találta a helyét a földön” – Részlet Adrianna H. Jane című második regényéből

Gerald Stewens képzeletében összefolyt a jelen és a múlt. A múlt kísértése miatt a lányában, Jane-ben vélte látni a sok éve meghalt szerelmét. Vágyat érzett a lánya iránt. Mikor a tizennyolc éves lány rájött, hogy mit akar tőle az apja, Gill Toble informatikát oktató tanárjához futott, hogy elmondja neki: az apja meg akarta erőszakolni. A regényből közlünk részletet.

Apám megfogta a kezem, felsegített a kőről, amin ültem. Tudtam mit akar, tudtam, hogy nekünk is itt lesz a sírunk, mint megannyi rabszolgának, azoknak a fekete férfiaknak, akik sok-sok éven át ebben a bányában dolgoztak. Az én élettelen testemet is betemeti a vörös föld, anélkül, hogy tudnák, hol vagyok. Apám átölte a vállam és a messzeségbe nézett. Hiába nem akartam, potyogtak a könnyeim, mert csak pár lépést kellett megtenni a mélység felé, melynek ha elérjük a szélét, az évek óta felhalmozott vöröshomok lesz a sírom. Képzeletemben megelevenedett a múlt, magam előtt láttam a fekete bőrű, ruha nélkül dolgozó fiatal férfiakat, egy szál khaki színű rövidnadrágban, akik a tűző napon dolgoznak, akiket rabszolgaként dolgoztattak ebben a bányában. Őrtornyok maradványát, melyek némán tanúskodnak az ember kegyetlenkedéséről. Láttam a síró asszonyok kiszolgáltatottságát, úgy éreztem, mintha én is közéjük tartoznék. Láttam a fehér ember mohóságát, a pénz, a vagyon imádatát. Némán zokogott a lelkem a múlton. Apámra néztem, arra a vándorra, aki nem találta a helyét a földön. Mikor a szerelme meghalt, az ő lelke is belehalt a fájdalomba. Megállás nélkül hulltak a könnyeim, nem mintha az sokat számított volna. A többi már csak pillanatok kérdése volt. Apám egyre szorosabban ölelt magához, képzeletében átélte az általa szeretett nő szerelmét, annak a nőnek a szerelmét, akit mindenkinél jobban szeretett, hogy az öröklétben boldog lehessen vele. Csakhogy én nem az a nő vagyok, akit apám szeret. Nekem pedig belesajdult a szívem, mert én nem őt szerettem. Egy pillanatra felvillant a képzeletemben annak a férfinak az arca, akit soha többé nem láthatok, akivel soha többé nem találkozhatok. És apámmal együtt megtettük az utolsó tánclépést a nagy ismeretlenbe. De mielőtt betemetett volna a vörös föld, mintha apámnak kitisztult volna az agya, ellökött magától. Egy másodperc töredéke alatt annyit láttam csak, hogy apám széttárja a karját, és mint a sas szárnyal, hogy utána belepje a testét az éltető nap melegétől felhevült vörös föld. Én pedig elvesztettem az eszméletem, jóleső csend ölelt magához, megszűnt létezni körülöttem a világ…