A valódi üzenet a sorok között bújt meg: ki mint veti ágyát... – Részlet Debbie Macomber új regényéből

PROLÓGUS

 

A tízéves Cassie legkedvesebb évszaka mindig is a nyár volt. Az utcájuk végében terült el a Larson Park, a környék játszóhelye, ahol az est hűvösében a lány­testvéreivel és a környékbeli gyerekekkel rendre összegyűltek. A vacsora után a legnépszerűbb játék a bújócska volt, a gyerekek bázisát pedig a park közepén álló hatalmas gesztenyefa jelentette.

– Aki bújt, aki nem, megyek! – kiáltotta Cassie nővére, a tizenkét éves Karen, aki nagyon jó volt a játékban.

Cassie igyekezett elfojtani a kuncogását. Jó búvóhelye volt, senki sem ismerte a talajra boruló, nagy bokorban lévő titkos rejtekét. A nap perzselően forró volt, de már hűvös szellő fújt a lombok között. Amikor Cassie behunyta a szemét, hallotta, hogyan énekelnek egymásnak a fák.

A lány épp elég kicsi volt ahhoz, hogy beférjen a bokor ágai közé, és ott kuporogva láthatatlanná vált. Csendben maradt, csak a tücskök ciripeltek körülötte. A közelben frissen vágták le a füvet, amelynek az illata tüsszentésre ingerelte, de az tönkretette volna a játékot. Cassie rejtekében az volt a legjobb, hogy nagyon jó kilátást biztosított a levelek közül, így láthatta, mikor indul el Karen a gesztenyefától.

A testvéreivel és a barátaival való mulatság és játék tökéletes befejezése volt annak a napnak, amelyre Cassie élete legjobb napjaként tekintett. Kora délután teherautó állt meg a házuk előtt, csomagot hozott. Cassie két éve álmodott erről a zongoráról; azóta, amióta elkezdett zongoraleckéket venni. Mrs. Schneider, a tanárnője nemrég azt mondta a szüleinek, hogy egy zongora jó beruházás volna.

A tanárnő szerint Cassie zenei tehetséggel van megáldva. A kislány szeretett a zongoránál ülni, elbűvölte minden hang, amelyet megszólaltatott, és ugyancsak elvarázsolták a dalok, amelyeket a rádióban hallott. Mrs. Schneider szerint Cassie zenei érzékkel született. A kislány nem értette egészen, mit is jelent ez; talán azt, hogy ha hallott egy dalt a rádióban, kotta nélkül képes volt lejátszani a zongorán.

Sajnos kizárólag az iskola tornatermében lévő, régi pianínón gyakorolhatott, amelyhez csakis tanítás után lehetett hozzáférni. Mrs. Schneider szerint Cassie kiemelkedő eredményt érhet el, ha saját zongorán gyakorolhat. Csakhogy egy saját zongora igen sokba került, így az anyja szomorúan elmagyarázta, hogy a család nem vállalhat magára egy ekkora kiadást.

Az édesapja azonban felülbírálta az anyja döntését. Kitartott amellett, hogy meg fogják találni a módját, hogy kifizessék a zongorát, és igaza is lett. Rábukkant egy olyan pénzügyi programra, amelynek a keretében a bérléssel hónapról hónapra törlesztették a zongora vételárát, és megesküdött, hogy képes kigazdálkodni a máris szűkös családi költségvetésből a havi huszonöt dollárt.

Amikor a szállítómunkások begördítették a házba a zongorát, Cassie alig tudta féken tartani az örömét. Leült, és vacsoraidőig játszott; az anyja szakította félbe, mert a lánynak kellett aznap megterítenie.

Nehezen vált meg a zongorától az esti játék idejére, de a házban elviselhetetlenné vált a forróság, a hűvös esti levegő pedig csalogatta őt. Cassie szülei abban a kerti pavilonban ültek, amelyet az apja épített, és onnan tartották szemmel a parkot.

Az esti bújócskában a szomszédság csaknem minden gyereke részt vett. Sötétedésig játszhattak, amíg a házuk verandáján ki nem gyúlt a fény. Ez volt a családi jel, hogy haza kell térniük, és lefekvéshez kell készülődniük.

Cassie feszengett, érezte, hogy tüsszenteni fog. Ekkor mennydörgés hallatszott. Az évnek ebben a szakában nem volt szokatlan a villámlás.

– Aki bújt, aki nem, megyek! – kiáltotta ismét Karen.

Cassie látta, hogy a szomszéd gyerekek a fa felé indulnak. Amikor tiszta volt a terep, elhagyta a búvóhelyét, és futásnak eredt. Karen azonnal észrevette őt, és a nyomába szegődött; olyan elszántan üldözte, hogy Cassie csaknem elesett. Ha sikerül elérnie a gesztenyefát, mielőtt Karen megérinti, akkor biztonságban lesz.

Cassie cikcakkban futott a gyepen, igyekezett elkerülni a nővére kinyújtott kezét. Mire a fa közelébe ért, már egy cseppnyi levegője sem maradt. A szeme sarkából látta Nichole­t, a legkisebb testvérüket, aki előbújt egy pad mögül, a búvóhelyéről, és ő is a fa felé futott. Sietett, hogy ő legyen az első.

Cassie csaknem sikerrel járt, de Karen gyorsabb volt nála. Már majdnem megérintette a fát, amikor a nővére a vállára csapott, és elkapta.

A három testvér elterült a füvön, nézték a sötétbe burkolózó eget. Utána hasra fordultak, lihegtek és nevettek. Az utca két oldalán sorra gyúltak ki a lámpák a verandákon. A barátaik hamarosan eltűntek a sötétben, csak Karen, Nichole és Cassie maradt ott a nagy gesztenyefa alatt.

Cassie szívét boldogsággal töltötte el ennek a tökéletes napnak a ragyogása. Széles mosolyra nyílt a szája, széttárta a karját, megérintette a testvéreit, mintha ezáltal megoszthatná velük ezt a boldogságot.

Az apjuk ott állt a kerti pavilonban, hívta őket, mire a három lány talpra ugrott. Karen felkiáltott:

– Ki ér haza utolsónak?

Karen és Nichole jól startolt, de Cassie is szorosan a nyomukban szaladt.

 

 

ELSŐ FEJEZET

 

A seattle­i King Megyei Bíróságon a Cassie Carter mellett ülő hihetetlenül sovány asszony úgy remegett, mint a nyárfalevél. Amikor a bíró belépett a terembe, és felszólították a jelenlévőket, hogy álljanak fel, Maureen alig tudott talpra állni. Cassie átölelte az asszony derekát, és segített neki kiegyenesedni. Maureen csupa csont és bőr volt, Cassie érezte a bordáit. Valamikor ő maga is ilyen soványra fogyott. Maureenhoz hasonlóan ő is lehangolt volt, viharvert, érzelmileg teljesen összetört.

– Nagyszerűen csinálod! – suttogta Cassie. Nagyon jól tudta, mekkora bátorságra van szüksége Maureennak, hogy kiálljon tanúskodni a férje ellen.

Cassie maga egykor Floridában ült egy hasonló bírósági teremben, csakhogy teljesen egyedül. Duke, a férje rámeredt, amikor lassan elfoglalta a tanúk padját. Sötét szeme tele volt gyűlölettel. Arról árulkodott, hogy ha alkalma nyílna rá, megölné őt.

És korábban csaknem meg is tette.

Még csak pár hónapja voltak házasok, amikor Duke először ütötte meg. A barátaival legurított néhány sört, és amikor hazaért, Cassie még nem készült el a vacsorával. Nemtetszését azzal mutatta ki, hogy pofon ütötte a feleségét. Cassie megdöbbent. Az apja sohasem ütötte meg az anyját, sem őt, sem a két testvérét. Rémülten az arcára szorította a kezét, és nem nagyon tudta, mit is gondoljon.

Ez csak az első volt a sok hasonló pofon közül. Utána a férje megbánta, amit tett. Elborzadt attól, hogy megütötte az asszonyt, akit az életénél is jobban szeretett. Eltakarta az arcát, sírva fakadt, Cassie bocsánatáért könyörgött. A helyzet iróniája abban állt, hogy ő, a megbántott fél uralkodott a haragján, hogy vigaszt nyújthasson a férjének. Utólag belegondolva az egész felháborító volt. Duke megütötte, és ő, a felesége kért bocsánatot.

Ahogy teltek az évek, a pofonok ökölcsapásokká váltak, az ökölcsapások pedig nagy verésekké. Az utolsó verés alatt ugyanazt látta a férje szemében, mint a floridai tárgyalóteremben.

Ez a pillantás azt sugallta, hogy az asszony napjai meg vannak számlálva. Meg kell fizetnie mindazért, amit tett.

Az utolsó alkalommal, amikor Duke Cassie­t ütlegelte, az asszonyt megrettentette a férje szeméből sugárzó gyűlölet. Duke nem fog leállni, amíg csak meg nem öli őt. Ez olyan világos és érthető volt, mint az autópályák hirdetőtáblái. Abban a pillanatban Cassie minden kétséget kizáróan tudta, hogy meg fog halni. Rövid időre elveszítette az eszméletét, és amikor magához tért, hallotta, hogy a férje a konyhai fiókokban kotorászik. Tudta, hogy egy kést keres.

Cassie­ben működött az adrenalin, bár szinte megbénította a félelem. Sikerült bemenekülnie a lánya hálószobájába, bezárta az ajtót, és a széktámlát a kilincs alá nyomta. Felkapta a hétéves Amieet, és kiugrott az ablakon.

Nem vitte magával a retiküljét, a papírjait, sem a pénzét. Nem voltak barátai, tartalékai, csak a kislánya és a rajta lévő ruha.

Nem is volt másra szüksége. A házasságában csupán egyvalami bizonyult értékesnek: a lánya. Egy nők számára fenntartott otthonban szállást és segítséget kapott. Duke-­ot letartóztatták, és fél év börtönre ítélték.

A következő hónapokban Cassie igyekezett rendbe szedni az életét. Megpróbált visszatalálni az egykori életéhez, amelyet maga mögött hagyott. Nem az volt a legnehezebb, hogy eljött Duke­-tól, hanem az, hogy nem számíthatott a családja támogatására. Magára maradt, szülők, testvérek nélkül. Egyedül kellett boldogulnia, és meg is tette.

– És mi lesz, ha a bíró nem hisz nekem? – suttogta Maureen; a hangja úgy remegett, hogy Cassie alig értette, mit mond.

– Ott van a rendőrségi jelentés – bátorította Cassie.

– Én... én nem is tudom, képes leszek­-e erre. – Maureen ismét remegni kezdett, erősebben, mint korábban. – Lonny nem is akart bántani... egyszerűen nem tehet róla. Tudod, olyan a természete, elragadtatja magát. Nem tudja, mit csinál. Nem tehet róla.

 – Maureen, ezt már megbeszéltük. Nem a te hibád, ha ver a férjed. Te nem tettél semmi rosszat. – Cassie jól ismerte az asszony gondolatmenetét: ha jobb feleség lett volna, jobb háziasszony, jobb anya, akkor Duke nem izgatta volna fel magát. Cassie hiányosságai vezettek el a bántalmazásokhoz. Csak idővel, türelemmel, tanácsokra hallgatva fogadta el, hogy nem önmagát kell kárhoztatnia. Nem tett semmit, amivel kiérdemelte volna a Duke­-tól kapott veréseket.

– De...

– Én is egy olyan férfi felesége voltam, aki vert engem – emlékeztette Cassie a másik asszonyt. – Én is mindig arra gondoltam, hogy az egész az én hibám. Ha mustárt tettem volna a szendvicsébe majonéz helyett, akkor nem vert volna meg. Erről nem lett volna szabad megfeledkeznem. Hogyan is lehettem ilyen ostoba? Maureen, gondolj csak bele! Ököllel ütnéd a lányodat ilyesmiért?

– Nem, soha... Sohasem ütöttem meg egyik gyermekemet sem.

– Én sem szolgáltam rá, és te sem.

Maureen tágra nyílt, kétségbeesett szemmel nézett rá. Hajdan Cassie tekintete is ezt a reménytelenséget, ezt az ürességet sugározta.

– Itt leszek – ígérte meg Maureennak. – Nem hagylak magadra. Ha ez véget ér, visszaviszlek az otthonba.

Maureen olyannyira szorította Cassie kezét, hogy az ujjai elfehéredtek.

– Meg tudom csinálni.

– Hát persze! – biztatta Cassie, és kedvesen átölelte Maureen sovány testét. – Gondolj a gyerekekre!

Maureen egy percre lehunyta a szemét, és bólintott.

– Ha van igazság a világon, Lonny börtönbe kerül – nyugtatta őt Cassie.

– De aztán mi lesz velem?

– Az otthonban majd segítenek, találnak neked munkát és lakást is. – Cassie mindezt már többször is végigrágta Maureennal, de a törékeny léleknek szüksége volt rá, hogy újra és újra hallja.

– De a papírmunka...

– Majd segítek neked kitölteni az űrlapokat, Maureen.

Cassie nagyon is megértette az asszony félelmeit. Akármilyen könnyűnek is tetszhet másoknak az egész, ebben a helyzetben az olyan kis apróságok is megvalósíthatatlannak tűnnek, mint a jogosítvány megszerzése vagy az álláspályázatokhoz szükséges űrlapok kitöltése. Duke nem engedte meg, hogy autót vezessen. Ezáltal az ellenőrzése alatt tarthatta őt: ha ugyanis az asszony autóhoz jut, akár el is hagyhatta volna őt. Amikor összeházasodtak, Cassie­-nek volt jogosítványa, de azóta már lejárt, és egy másik államban bocsátották ki. A férfi első lépése az volt, hogy eltávolítsa őt a családjától, a barátaitól. Spokane­ből Floridába vitte, mert abban reménykedtek, hogy ott majd jó állást találhatnak. Csakhogy ez sosem történt meg, a férfi viszont sikeresen elszakította őt a családjától, a barátaitól és mindentől, amit az idáig ismert.

Aki nem volt családi erőszak áldozata, nem érti, miért vonakodik a kiszolgáltatott fél, hogy tanúvallomást tegyen, és rácsok mögé juttassa a támadót. Csakis azok érthetik meg, mekkora erő és milyen kötélidegzet szükséges ahhoz, hogy a tárgyalóteremben elmondja, miken ment keresztül, aki maga is átélte már ezt az őrületet.

Amikor Maureent a tanúk padjára szólították, Cassie visszafojtott lélegzettel figyelt. A kemény pad peremére csúszott, amikor látta, hogy a fiatal anya milyen vonakodva áll fel.

– Ne nézz Lonnyra! – figyelmeztette Cassie, és menet közben megszorította a nő kezét. – Ha úgy érzed, szükséged van rá, nézz inkább rám.

Maureen holtsápadt volt, és alig észrevehetően bólintott. Úgy tűnt, fél órára van szüksége, hogy eljusson a terem végétől a tanúk padjáig. Szerencsére követte Cassie tanácsát, lesütötte a szemét, és nem pillantott fel, amikor elhaladt a férje mellett.

A bíró kétszer szólította fel Maureent arra, hogy az érthetőség kedvéért beszéljen hangosabban.

Cassie csaknem éljenezni kezdett, amikor Maureen kihúzta magát, és elszántan megszólalt. Közvetlenül a bíró szemébe nézett, és érthetően azt mondta:

– Kérem, ne hagyja, hogy újra bántson! – Azzal felállt, és elhagyta a tanúk padját.

Lonny felpattant, és felé rontott. Maureen felsikoltott, de két esküdt előresietett, lefogták az asszony férjét, aki közben egyre csak szórta rá a fenyegetéseit meg a szitkait.

A bíró kalapácsának hangja olyan volt, akár egy puskalövés; élesen, kellemetlenül szólt a teremben.

– Csendet! – kérte. – Csendet a teremben!

Maureen odasietett, ahol Cassie várta; ő azonnal magához ölelte az asszonyt, és kivezette a tárgyalóteremből. Tanúskodott, és tőle nem vártak már mást.

Cassie meg volt győződve arról, hogy Lonny kitörése nem vált a javára az ítélet meghozatalakor. Miután az ügyész beszélt Maureennal, kapcsolatba fog lépni Cassie­vel. Az ügy bombabiztos alapokon állt, és nem kellett attól tartaniuk, hogy Lonny megúszhatja a börtönt.

Cassie az áldozat pártfogója volt, és ebben a minőségében neki kellett eljuttatnia Maureent a tárgyalásra és vissza a női otthonba, ahol ez idő tájt Maureen meg a két gyermeke lakott. Végigtámogatta a remegő asszonyt a parkolón.

Cassie önkéntes munkát végzett. Elvégzett egy tanfolyamot, és egy napon, ha Isten is úgy akarja, továbbtanul majd, és igazságügyi szociális tanácsadói diplomát szerez. Ez azonban egyelőre vágyálomnak bizonyult.

Maureen nem szólalt meg, amíg be nem ültek Cassie autójába. Amint bekapcsolta a biztonsági övet, szaggatott sóhaj szakadt ki belőle, mintha csak akkor tudott volna levegőt venni.

– Megcsináltad – mondta neki dicsérően Cassie.

– Igen. Túl vagyok a legrosszabbon.

Cassie­-nek nem volt bátorsága megmondani, hogy a tárgyalás csak a dolgok kezdetét jelentette. Ha valakit éveken át vernek, utána bénítóan nehéz még a legegyszerűbb döntés meghozatala is. Maureennak és a gyerekeknek tanácsokra, támaszra lesz szükségük. Szerencsére az asszony már belépett egy támogató csoportba. Cassie bátorításképp és útmutatásként vele együtt vett részt néhány ülésen. Maureen nem szólalt meg, csak hallgatott, bár néhányszor bólogatott. Lacey Wilson, a csoport vezetője nagyszerűen irányította a beszélgetést. A résztvevők a gyógyulási folyamat különböző szakaszaiban jártak.

Elautóztak az otthonig, Cassie pedig bekísérte Maureent a házba. Az órájára pillantott, és látta, hogy máris késésben van a munkahelyéről. Maureen láthatóan vonakodott elszakadni tőle.

– Láthatlak még ma este? – kérdezte, amikor visszakísérte Cassie­t a bejárathoz.

Az asszony tudta, hogy Maureennak szüksége van rá, de azt is, hogy nem szabadott túlságosan függenie tőle. Maureen elállta a bejáratot; könyörgő tekintettel meredt Cassie­-re, hogy így bírja maradásra.

– Később visszajövök – nyugtatta meg Cassie.

– Megígéred?

Maureen hangjából szükség, bizonytalanság, félelem csengett ki. Bátortalanul nézett Cassie­-re, a tekintetében ott rejtőzött az ismeretlen jövőtől való félelem. Cassie ezt az érzést is jól ismerte. Ahhoz, hogy elhagyja Duke-­ot, bátorságra és határozottságra volt szükség, de utána is szinte mindenhez, amit tett.

– Megígéred? – ismételte Maureen.

– Megígérem, de most mennem kell dolgozni. – Cassie­-nek nemcsak magát, de Amieet is el kellett tartania. Fodrász volt Seattle Kent nevű déli részén, egy érdekes közösség egyik szalonjában. Az otthon addig gondoskodott róla, amíg el nem végezte a szükséges tanfolyamot, cserébe takarított és főzött az ottaniakra. A válástól számítva öt évébe telt, mire kimászott abból a sötét lyukból, amely a Duke oldalán élt életét jelentette. Szerencsére ama végzetes nap óta, amikor a floridai tárgyalóteremben tanúskodott ellene, többé nem hallott felőle.

Mire Cassie megérkezett, a Goldie Locksnál már minden munkaállomáson folyt a munka, egyedül az ő széke volt üres. Független vállalkozóként az üzlet tulajdonosának, Teresa Sancheznek fizetett azért, hogy itt dolgozhasson. Ez azt jelentette, hogy ő fizette a felhasznált termékeket, intézte a foglalásait, kialakíthatta a vendégkörét, és – ami a legnehezebb volt – minden negyedévben igyekezett félretenni annyit, hogy befizethesse az iparűzési és a szövetségi jövedelemadót.

– Mrs. Belcher megérkezett a hajvágásra – szólt Cassie-­nek Rosie, a recepciós, amikor épp a köpenyét vette fel. Felhúzta a cipzárt, és felkapott egy banánt az asztal közepén álló gyümölcsöskosárból. A bírósági meghallgatás tovább tartott, mint gondolta.

– Leveled érkezett – mondta Rosie, miközben Cassie a banánt hámozta.

– Ide? Valóban?

– Kézzel címezték meg a borítékot, és spokane­i bélyegző van rajta. Ismersz onnan valakit?

Cassie elcsendesedett. Az egész Columbia­-medencéből csak a nővére, Karen írhatott neki. Amikor Cassie megérkezett Kentbe, rövid ideig ugyanabban az otthonban húzta meg magát, ahol most Maureen tartózkodott a gyermekeivel. Onnan írt Spokane­be a nővérének, de tudatta vele, hogy a címe csak ideiglenes. Ha Karen fel akarta venni vele a kapcsolatot, a legjobb helynek a fodrászat tűnt, ahol dolgozott. A testvére ez idáig nem kereste őt.

Noha tett némi erőfeszítést azért, hogy újra kapcsolatba kerüljön a családjával, a testvéreihez fűződő kötelék nem bizonyult elég erősnek. Miután összeveszett a szüleivel és a nővérével, Cassie megszökött, és férjhez ment Duke­-hoz. A családja sohasem bocsátotta meg neki, hogy így hagyta el őket, és hogy később sem vette fel velük a kapcsolatot. Otthon nem sokat tudtak róla...

– Hátul van. Idehozzam neked? – kérdezte Rosie.

– Most ne. – Meglepte, mennyire felkavarta a levél híre. Úgy érezte, hogy a banándarab megakad a torkán, csak némi erőfeszítéssel tudta lenyelni.

Cassie el sem tudta képzelni, mit akarhat tőle a nővére. De egyre csak ezen járt az agya. Karen mindig helyesen cselekedett. Érettségi után főiskolára járt, aztán férjhez ment, és két tökéletes gyermeke született. Spokane­ben maradt, segítette a szüleiket. Az édesapjuk egy agyi vérömleny miatt vesztette az életét, néhány héttel azután, hogy Cassie megszabadult Duke­-tól. Az asszonynak nem volt egy fillére sem, az otthonban élt, és a temetésre sem tudott hazautazni. Az anyja és a testvérei teljesen megrendültek. Cassie túl büszke volt ahhoz, hogy elmagyarázza, milyen körülmények között él. A család csak annyit tudott, hogy elhagyta Duke-­ot, és Floridában lakik. Az apja halálakor senki sem ajánlotta fel, hogy kifizeti az úti­költségét, így aztán Floridában maradt, ott siratta el szeretett apját, akivel csaknem nyolc éven át nem is beszélt.

Cassie egykor különösen közel állt az édesapjához. A három lány közül ő volt a kedvence. A férfit büszkeséggel töltötte el minden, amit Cassie elért: a jó osztályzatai, a négyéves főiskolai ösztöndíja, amelyet az érettségi után elnyert. Aztán ő Duke­-ért mindennek hátat fordított. Az apja sohasem tette túl magát azon, hogy lemondott az ösztöndíjról, és férjhez ment a férfihoz. Ami azt illeti, a testvérei sem.

– Cassie? – szakította félbe a gondolatait Rosie.

– Mrs. Belcher vár rád.

– Igen... Bocsánat.

– Úgy tűnt, nagyon elkalandoztak a gondolataid.

– Úgy is volt – mondta Cassie, és mosolyt erőltetett magára. Kilépett az öltözőből, otthagyta a banánt is, és megkereste Mrs. Belchert, aki a váróteremben a People magazin legutóbbi számát olvasgatta.

– Én már nem is ismerem ezeket az embereket – mondta, amikor felnézett Cassie-­re. – Mégis kik ezek a sztárok? – Megrázta a fejét, és letette az újságot.

Cassie a székéhez vezette a vendégét, beterítette az idős nő vállát egy műanyag kendővel, amelyet csipeszekkel rögzített az asszony nyakán.

– Remélem, nem várattam meg önt nagyon – mentegetőzött Cassie.

– Egyáltalán nem – nyugtatta meg Mrs. Belcher.

– Hálás vagyok, hogy kaptam időpontot. Cassie kedves, maga mindig olyan elfoglalt! Nézze csak, mennyire megnőtt a hajam! Kétségbeejtő. Semmit sem tudok csinálni vele. Ma reggel a férjem kijelentette, hogy úgy festek, mint egy bozontos kutya, és igaza van.

A tükörben találkozott a két asszony tekintete. Cassie mosolygott.

– Ezt hamarosan rendbe tesszük. Kérem, jöjjön a mosóhoz!

 

Cassie-­nek csak öt óra táján volt lehetősége átvenni a testvére levelét. Pár percig a borítékot bámulta, hogy elég bátorságot gyűjtsön a kinyitásához.

Egy szál papírlap volt benne. Rosie nézte, ahogyan Cassie elolvassa a levelet. Nem kellett sokáig várnia.

– Nos? – kérdezte Rosie. A recepciós a fodrászszalon tulajdonosának unokahúga volt, és nem félt merész kérdéseket feltenni.

– Ez az első alkalom a válásom óta, hogy Karen megkeres – felelte Cassie, és le sem vette a szemét a levélről.

– A testvéred rendbe akarja hozni a kapcsolatotokat? – kérdezte Rosie, és a gépelt oldalt nézte, talán abban a reményben, hogy sikerül elolvasnia néhány sort.

– Nem is tudom. – Cassie nem akart hiú reményeket táplálni.

– Dühös vagy rá? – Rosie tágra nyitotta sötét, kifejező szemét.

– Én sohasem haragudtam rá – magyarázta Cassie. Amikor annak idején elhagyta az otthont, az volt az első gondolata, hogy hazamegy. Írt a családjának, mert pénzre lett volna szüksége. Az anyja, Sandra Judson, akit lesújtott a gyász, és a férje hirtelen halála utáni helyzettel küszködött, Karent és Nichole­-t kérte meg, hogy válaszoljanak Cassie kérésére.

Karen szerint, aki a saját maga és Nichole nevében nyilatkozott, egyik testvére sem tudott pénzügyi segítséget nyújtani Cassie­-nek. Karen férje éppen munkanélküli volt, alig boldogultak. Nichole akkoriban ment férjhez, és nem volt abban a helyzetben, hogy pénzt adjon kölcsön bárkinek is. A valódi üzenet a sorok között bújt meg: ki mint veti ágyát...

Az anyjukat teljesen lefoglalták a biztosítótársasággal és az ügyvédekkel folytatandó tárgyalások. Az apjuk váratlanul halt meg, és az asszony ugyancsak anyagi nehézségekkel küzdött.

Amikor Cassie kihívta maga ellen a családja haragját, és férjhez ment Duke­-hoz, az apja megjövendölte, hogy egy nap majd megalázkodva fog hazatérni. Akkoriban rendkívül feldúlt és haragos volt. Cassie úgy gondolta, az apja nem tévedett, ő kereste magának a bajt. Akkor hát rá hárul a feladat, hogy kimásszon ebből a gödörből. A családja segítsége nélkül éveket küszködött, mindenféle munkát elvállalt, kajajegyen élt, önkormányzati lakásokban, míg végül megszerezte a fodrászoklevelét. Csak egyévi floridai munka után tudott visszatérni az Államok nyugati partjára. Biztonsági okokból Seattle környékére esett a választása. Ha Duke valaha is keresné őt, Spokane­be menne, nem Dél-Seattle­-be.

Bár Cassie igyekezett jó képet vágni ehhez a helyzethez, mélységesen bántotta, hogy a családja magára hagyta. A Duke mellett töltött évek során titkon abban reménykedett, hogy ha veszi a bátorságot, és elhagyja a férjét, az övéire bátran támaszkodhat. Ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. Ostoba módon reménykedett, hiszen a családja szemében láthatólag megbocsáthatatlan dologra vetemedett. Már két éve Washington államban élt, és ez volt az első alkalom, hogy az egyik testvére megkereste.

Úgy érezte, a levél valósággal égeti az ujjait. Régen várt erre a pillanatra. Tizennyolc évesen, várandósan szökött el Duke­-kal. Most azonban, harmincegy évesen, már jóval érettebb volt a koránál.

 

Fotó: Designed by Freepik