A kelet szerelmese, a nyugat ünnepelt írója – Egy Goncourt-díjas francia író a könyvfesztiválon

Mathias Énard

A beszélgetés kezdetén Dunajcsik Mátyás köszöntette a szerzőt, majd Szávai Viktória előadásában részlet hangzott el az a Goncourt-díjjal jutalmazott Iránytű című regényéből (nálunk olvashattok részletet a könyvből itt).  A szerző mindeközben a közönség sorait fürkészte látszólag mogorván (lásd a fenti fotót), de amint anyanyelvén kérdezte őt a beszélgetés moderátora arca felderült, és a közönség személyében egy kedves, humoros rendkívül szórakoztató embert ismerhetett meg, aki öt-hat nyelven beszél, és kifejezetten szereti az idegen nyelveket, az idegen hangokat, hangzást. Sőt tulajdonképpen minden érdekli, ami idegen, ismeretlen. Könyveiben is ezért foglalkozik más népekkel, kultúrákkal. A Zóna és az Iránytű című művei kapcsán kifejtette, hogy a két szöveg valójabán ugyanarról szól, olyan, mint az érme két oldala. Az előbbi a Földközi-tengeren zajló háborúkról, míg az utóbbiban az orientalizmusról mond el egy romantikus történetet.

Énard, amikor írni kezd mindig tudja, hogy hogyan fog zajlani a történet. A Zóna ötlete egy vonatút közben jutott az eszébe. Egyszerűen hallani kezdte az elbeszélőjét. Persze, míg megszületett a végleges változat hosszú utat kellet bejárnia. Kétszer is végigvonatozta az utat a jármű mindkét oldalán, miközben stopperórával mérte az időt, térképen pedig követte merre jár a vonat, persze közben szorgalmasan jegyzetelt. Nem meglepő módón nem egy utastársa furcsállotta viselkedését. Végül aztán úgy döntött, hogy hőse az utolsó vonattal indul, és semmit sem lát majd a tájból, így jegyzetek nagyrésze a szemetsben landolt.

Mikor nekifogott az írásnak, azt a szabályt hozta, hogy egy oldalnak hozzávetőleg egy kilométernek kell megfelelnie. A Bologna és Róma közti távolság ugyanis 300 kilométer, ami pontosan elegendő egy könyvhöz. A fejezetcímekkel, melyek pedig időpontokat jelölnek, olyan kiemelt pillanatokat jelölt meg, mint például, hogy mikor kel fel a nap.

Az Iránytűt esetében, már előre eltervezte, hogy szerelmi történet lesz. Egy csodálatos erős nőről akart írni, és azért válaszotta elbeszélőjéül az osztrák zenetudós Franz Rittert, hogy az ő elfogult, szerelmes tekintetén keresztül árnyoldalai nélkül, tökéletesnek lássuk Sarah-t.

Szávai Viktória

Az író a Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról című regénye kapcsán elmondta, hogy Michelangelo konstantinápolyi utazását beszéli el.  A források alapján annyit tudunk erről a történetről, hogy a művész a pápa elől Firenzébe menekült, és ott a szultán követe meghívta, hogy utazzon kereltre, és tervezze meg az Aranyszarv-öböl felett átívelő hidat, ugyanis a törökök „nemzetközi pályázatot” írtak ki a híd megtervezésére. A kémhálózatuk tökéletesen működött, ezért tudták, hogy kik a jelentős művészek, és azt is, hogy Michelangelo épp munka nélkül van. De nemcsak tőle, Leonardo da Vincitől is kértek terveket.

Mikor a történet magja megvolt, Énard meglátogatta az egyik legtekintélyesebb francia történészt, és megkérte, hogy mit tud minderről, aki annyit mondott, hogy Leonardoról tudjuk, hogy készült az útra, de Michelangeloról nem maradt fenn etekintetben feljegyzés. Az író ezért úgy döntött, hogyha nincs forrás, akkor majd ő küldi el őt Isztambulba.

Dunajcsik Mátyás kérdésre elmondta, hogy bár számos anekdotát beledolgoz regényeibe, ezt a történetet, azért nem illesztette bele más művébe, mert egyszerűen túl nagy volt az anyag, és valamiképpen minden korábbi könyvéből kilógott volna.

Amikor a műhelytitkora terelődött a szó, elmondta, hogy precíz prózát ír, ezért minden regény írásakor lefektet saját maga számára pár alapszabályt. A Zóna esetében a már említett egy oldal egy kilométer volt ez, míg a Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról esetében úgy döntött, hogy csak olyan szavakat használ majd a könyvben, amelyeket már a 16. században is használtak.

Szótárakkal forgatott, és nagyon körültekintően dolgozott, de még így is becsúszott egy apró hiba. A megjelenés után egy évvel levelet kapott egy botanikustól, aki felhívta a figyelmét, hogy a isztambuli fűszerpiac leírásánál helytelenül említi az eukaliptuszt, ugyanis az csak a 18. százaban került Európába...

Mathias Énard dedikálja egyik könyvét Szávai Viktóriának

Dunajcsik Mátyás kérdésre, mely szerint értelmezhető-e az Iránytű, mint a Kelet és Nyugat közti szerelem története, Mathias Énard kifejtette, hogy nem szereti könyvei metaforikus értelmezését, mégha tartalmazzák is azokat az elemeket, melyekről a kritikusok beszélnek.

Az Iránytű esetében valóban „romantikus” regényről van szó, hiszen szerelmes értelmiségiek a főhösei. Épp azért ők, ahogy más szerelmesek egymásnak apróságokat: virágokat, ajándékokat adnak, azokat a kulturális élményeiket osztják meg egymással, melyek fontosak számukra. Ugyanakkor természetesen azért kerültek bele mindezek a történetek a könyvbe, mert szerette volna megmutatni, hogy egyrészről mennyit köszönhetünk a keletnek, másrészről pedig mennyi minden, amit európai eredetű szellemi kincsnek hiszünk, valójában keletről érkezett.

Dunajcsik Mátyás hangsúlyozta, hogy folyamatos kulturális transzfer zajlik, amiről a mainstream média nem beszél. Véleménye szerint, ha Énard történetei több emberhez eljutnak, akkor talán kevésbé félnénk a démonizált bevándorlóktól. Ennek kapcsán elmondta, hogy mindaz, ami ismeretlen az egészen addig ijesztő lesz, amíg nem vesszük a bátorságot és nem ismerjük meg jobban. Ha megértjük, akkor már nem lesz félelmetes.

A beszélgetés végén szóba került, hogy az Iránytűben szerepel egy anekdota, mely Esterházy Pétertől ered. Mathias Énard elmesélte, hogy a magyar íróval jó barátságban voltak, és a ominózus történetet Esterházy egy közös vacsora alkalmával mesélte el. Az anekdota arról szól, hogy Esterházy egyszer az egyik nagybátyjával, aki szenvedélyes vadász volt, elment vadászni. A rokon eufemizmussal beszélt az állat véréről. Az izzadságnak nevezte. A történet megtalálható Énard regényében is, igaz átdolgozva.