„A csonkolásra azoknak kell választ adni, akik végrehajtották" – Interjú Kovács Attila Zoltánnal Bethlen Béla memoárja kapcsán

Gróf Bethlen Béla Visszaemlékezéseim című kötetének előszavában azt írja, hogy a taglalt eseményeknek ő csak egy „apró figurája” volt. Nem bagatellizálja el a szerepét Észak-Erdély egykori kormányzója?

Egészen pontosan idézve: egy valóságos tragédiának volt apró figurája. És ez tökéletesen megfogalmazza mindazt, ami a memoár lényege: nem nagypolitika-történet, hanem erdélyi helytörténet, mégpedig olyan adalékok tárháza, amelyek az olvasók előtt (többé-kevésbé) ismeretlenek Erdély története kapcsán Trianontól Romániáig. Bethlen is átélte mindazt 1920 után, amit az erdélyi nemesség és arisztokrácia: atrocitások, birtok- és vagyonelkobzás, az újonnan berendezkedett román világ atrocitásai, ellehetetlenítési kísérletek, aztán a második világháború után a román terror igazi arca: koncepciós per, elítélés vagy kiutasítás vagy elüldözés, esetleg háborús bűnössé nyilvánítás satöbbi. Ha végignézzük a családi tragédiákat, meglepő analógiákat találunk a Telekiektől a Bethleneken, Degenfeldeken keresztül a Bánffy, a Béldy, a Kemény, a Wass családig, és még sorolhatnám. Bethlen Béla sorsa így akár metaforikus is, mégis úgy vélem, páratlan, unikális és csodálatra méltó életpálya az övé, melynek mozzanatait, irányait egy lehetetlen kor határozta meg ugyan, de az egyenesség, a nomen est omen, a homo politicus győzött, és amikor a vegzálások közepette Magyarországra jöhetett volna, akkor is inkább maradt Erdélyben – börtönben. ’45 után megjárta a poklot, egy olyan humanista, akibe nem tudott belekötni egyik totalitárius rendszer sem. És ha már metafora: az „apró figura” öntükörkép nagyon erős! Karizma, szerénység, kötelességtudat… gyakorlatilag az a kép, amit ismerünk Bethlenről. Szóval nem bagatellkedés ez, hanem önanamnézis.

Mennyiben módosítja a most megjelent könyv a Bethlen Béláról kialakult képet? Mennyire volt ellentmondásos figura?

Véleményem szerint csak erősíti az ismert képet, egyben sok apró mozzanattal bővíti azt. Ellentmondásosság nincs, ha végigkövetjük az életpályát, mindez tökéletesen látszik; amikor elvállalta ’44-ben a kormánybiztosságot Titanic-Erdélyben, mentette, amit lehetett: embereket, kiszolgáltatottakat, városokat, elítélteket. Persze, hogy szálka, vagy inkább gerenda lett a nácik, a szovjetek szemében, de ők sem találtak fogást rajta, aztán a román politika is rápróbált sikertelenül, végül koncepciós vádakkal ítélték el abszurd pontok alapján. A memoárból minden kiderül, hiszen a család leszármazottaitól számtalan kiadatlan dokumentum, jegyzék, irat fotója is bekerült a kötetbe. Persze, a feldolgozás nem áll meg itt, én Bethlen Margit kiadatlan írásaival (is) foglalkozom, no meg Bethlen István leveleivel, tudom, hogy csalfa-torzó a kiadott Bethlen István-memoár is, az ifjabb Bethlen leszármazottak közül pedig két ifjú szépséges okos hölgy bolygatja az írásos „armálist”, szóval lesz még könyves lenyomata a közös kincskeresésnek.

A korabeli közvélemény félsikerként könyvelte el Észak-Erdély visszacsatolását. Nem érezték a kortársak, hogy mennyire veszélyes játékot játszik a magyar elit, amikor lepaktál a náci Németországgal? Bethlen miképp viszonyult mindehhez?

Szét kell választani a kérdést. A korabeli közvélemény korántsem élte meg félsikerként a bécsi döntéseket, ráadásul a kérdéskört az 1920–1938/1940-es időszak egésze felől érdemes vizslatni. A békediktátumot követően az ország mozgástere igencsak beszűkült, a lehetetlenségről jó árulkodik Bánffy külügyi tevékenysége, valamint a kísérletek, melyek a Horthy-korszak első időszakát illetik. A revízió kérdését senki sem vonta kétségbe, sem a politika, sem a közélet, mondhatni az egész időszak története e kérdéshez való viszonyulásban bontakozott ki. Bethlen, akárcsak Bánffy, Erdélyben tartózkodik ebben az időszakban, az Országos Magyar Pártban tevékenykedik előbb alelnökként, később elnökként, de a széki református egyházközség főgondnoka is. Vagyis az erdélyi közéletben tevékenykedik, igencsak sikeresen, majd a visszacsatolás után, 1940–44 között Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegye főispánjává nevezték ki. A német megszállást követően pedig a belügyes Bonczos kinevezi kormánybiztosnak, miközben a szélsőjobb élesen tiltakozik ez ellen, hiszen Bethlen afféle pacifista-humanista figura volt, aki ellenállt a német kérések teljesítésének. A lepaktálás politikai értelemben a német nyomásgyakorlás következménye, lásd az expanziót a Rajna demilitarizálástól kezdődően, más kérdés nyilván, hogy a Szálasi-rezsimmel hatalomra került a szélsőjobb, de egyszersmind az sem áll meg a lábán, hogy a Horthy-rendszer egésze holmi fasiszta-antiszemita évtizedeket takar, más és más jelleget mutat a történet a 30-as évekig, és megint mást a 30-as évek végétől a háborúig. Bethlen szempontjából ez a kérdés nem releváns, Magyarország német megszállásakor lemondott tisztségeiről (ahogy Bánffy is a felsőházról), majd a román kiugrást követően ismét szolgálatra jelentkezett. Mert Erdély ügye mindennél fontosabb volt számára, leállította a tordai deportálásokat, Kolozsvárt megvédte az evakuálástól satöbbi, satöbbi, majd amikor a dél-erdélyi hadjárat összeomlott, Budapestre jött. 1945 márciusában viszont hazament, egyenesen a szovjetek markába, de tisztázta magát, majd 1946-ban jött a román hatóság koncepciós eljárása. És kilenc év börtön, természetesen a semmiért.

Amikor 1989-ben megjelent a könyv, már érezni lehetett a változás szelét. Hogy lehet, hogy a memoár mégis cenzúrázva jelent meg?

Rejtélyes történet, amire a leszármazottak sem tudnak pontos választ adni. Annyi bizonyos, hogy a memoár több példánya sokfelé került a Kolozsvár–Marosvásárhely–Dés háromszögben, kópiák voltak Tőkés Istvánnál is Kolozsváron, ahonnan laponként került Budapestre a gépirat. A Honvédelmi Minisztériumhoz tartozó kiadó gondozta a kiadást, melyet még 1951-ben alapított Rákosi Honvéd Kiadó Intézet néven. De itt elvész Ariadné fonala, kik, miért, hogyan, kinek a parancsára avagy önkényére hivatkozva hoztak össze egy torzó megjelenést? És legfőképp miért? Mert a hajdani kiadásnak semmi értelme nem volt, benne félrevezető jelölések, illetve jelöletlenségek (ahol cenzúráztak, elhallgatták) sorjáznak, kitépték a szöveg gerincét, majd a börtönélmények fejezetnél holmi utólagosan kreált kronológia okán szó szerint szétverték a memoárt. A csonkolásra azoknak kell választ adni, akik végrehajtották. De hogy a fonalat újra felvegyem: tudok a leszármazottak elkeseredéséről, csalódottságáról, hiszen amikor anno kézbe vették a – standup után szabadon – libafoszöld, aprócska kötetet, nyilvánvalóvá vált, mi is történt az eredetileg megindító-megrendítő történettel.

Kovács Attila Zoltán / A kép forrása

Hogy lehetséges, hogy nem derült ki korábban, hogy Romsics Ignác jelölés nélkül hagyott el passzusokat a könyvből? Mely részek elhagyása volt a legproblematikusabb?

Mert nem igazán foglalkozott vele senki, no meg a nagy történelmi szembenézéssel továbbra is adós csacska kis rendszerváltásunk. Sok minden mással is, nyilván, de ahogy 1992-ben elmismásolták az ügynöksztorit, úgy kövezték ki az útját a kettős történelem-recepciónak is, mindegy, hogy a hunokról, kazárokról vagy Kun Béláról, Horthyról, Apponyiról, Telekiről, Bethlenről, netán Kádárról van szó. Döbbenetes, hogy a magyar kommunizmus fekete báránya Rákosi, Kádár meg afféle nosztalgiasztori, miközben egy gyilkosról van szó. Történelmietlen és hamis az a felfogás, hogy a Horthy-rendszer a sötét középkor, bezzeg utána humánus demokrácia jött, némi bolsevik elhajlással ugyan, de ezt korrigálta ’56, onnan pedig a kánaán egész ’89-ig…Vagy hogy a két szocializmus közül, a nemzeti meg a szovjet közül egyik maga a pokol, a másik csak ímmel-ámmal az, lám, Hruscsov mennyivel humánusabb volt, mint az a paranoiás grúz; ugyan már, ’56, a kubai rakétaválság vagy a berlini fal micsoda? Ugyanannak a sztálinista népbiztosnak a tettei, aki már ’18-ban a bolsevik párt tagja volt…. szóval jó kis megmosolyogtató nemtudások ezek, de szerencsére a kéziratok, a hagyatékok, a levéltárak mélyén ott az igazság. És miután 100%-os az emberöltőnyi hamisítás, van mit tenni bőven… Bethlen Béla esete korántsem egyedi, bár ennél a helyzetnél kétségtelenül jobb az, amikor a levéltárak mélyén szunnyadó naplóról (pl. Andrássyné Zichy Eleonóra, ami egy éve jelent meg a Szépmívesnél) nincs tudomása a korifeusoknak, így nem is fektetnek energiát a hamisításba. De Bethlen István kéziratai és dokumentumai is elsinkofált történetek, most ezen is dolgozom-dolgozunk, sok más ügy mellett…

Bethlen emlékiratából látszólag összevissza húztak ki részeket, de aztán menet közben kibukik a tendencia: hiányzik a Veesenmayer-jelentés, a Zsidó Világkongresszus nyilatkozata Bethlen védelmében, a memoárhoz becsatolt román és magyar nyelvű dokumentumok egésze, megrázó passzusok (Bánffyné Váradi Arankával való találkozás, közéleti küzdelmei a megszállókkal, a memoár fejezetkiegészítései, utóhangok, újságbetétek, a Fadrusz-történet pl.), komplett események a börtönleírásoknál satöbbi, satöbbi. Kommunista cenzúra ez a javából: csináljuk Bethlenből bűnöst (avagy maradjon a bűnös képében, hiszen a román elvtársak véleményét nem kéne birizgálni a magyar elvtársaknak sem), és lám, ha maga a „bűnös” nem hivatkozik a felmentéseire a saját emlékirataiban, akkor tulajdonképpen össze is ért, aminek össze kell érni, teljes a közép-európai liberális történelemszemlélet – mindenki bűnös, aki 1945 előtt tisztséget viselt, netán volt mersze konzervatív-keresztény elveket vallani; ők nyilván nem férnek be a szocialista homo-képbe, ellenben a vagyonukra, kastélyaikra, földjeikre, értékeikre szükségük volt, hiszen össze kellett lopni a szocializmusra a zsákmányt.

Az új fejlemények fényében készül-e új monográfia Bethlen Béláról?

Bethlen Béláról nincs monográfia, szerencsére, gondoljunk bele, mégis mit írhattak volna róla, ha a saját szövegeit is szétcincálták? Vagyis nem újat kell írni, hanem meg kell írni valakinek. Bethlen Istvánról van ugyan, de az sem mai, ideje lenne már úgy foglalkozni ily kaliberű államférfiakkal, hogy a legújabban előkerült források mentén rajzolja meg valaki az autentikus portrét. A többi csak mellébeszélés ideologizálás.

Hományi Péter